Zabla és kantár kontra női önmegvalósítás

Van valami fájóan ironikus és mélységesen elgondolkodtató abban, hogy miközben a szexuális kisebbségek vagy a marihuána legalizációjának ügyében örömteli előrelépések történnek, a női egyenjogúság kérdése még olyan helyeken is disszonáns reakciókat vált ki, mint a magát liberálisként hirdető nemzetközi filmvilág. A női test egysíkú tárgyiasítása, a férfi rendezők és írók nyomasztó hegemóniája, a szégyenteljes bérezési különbségek talán már szélesebb körben ismert tünetek, arról viszont csak igen kevés szó esik, hogy relatíve

mennyire kevés film foglalkozik a nők elnyomásával.

A Mustang tehát már a téma felvetése miatt is rendkívül fontos alkotás, ráadásul egy fiatal török rendezőnő bemutatkozó nagyjátékfilmjéről van szó, ami önmagában is izgalmassá teszi. Deniz Gamze Ergüven a hagyományos török családmodell barbár szexizmusát rafinált műfaji eszközökkel és nagyfokú érzékenységgel kritizálja. A vázolt probléma sajnos globálisan is érvényes, az öt lánytestvér történetét nem véletlenül tűzték műsorra a legfontosabb fesztiválok.

Vége az iskolának, a vakációra készülő nővérek önfeledten játszanak a tengerparton, ám a bigott, szemellenzős falusi közösség a szabadság legapróbb megnyilvánulását is azonnal megtorolja. Mivel fiúkkal fürödtek, a lányokat erkölcstelennek bélyegzik, majd a családi hírnév megóvása érdekében a szülői felügyeletet ellátó nagymama és nagybácsi módszeresen elzárja őket a külvilágtól. A telefon elkobzása, a zsákszerű ruhák és a feleségképző fejtágítások abszurd átnevelő próbálkozásai szinte észrevétlenül csúsznak át a kíméletlenül drasztikus, elviselhetetlenné fokozódó elnyomásba, melyet a lányok különböző módokon dolgoznak fel. Pedig a nővérek egyetlen bűne az volt, hogy élvezték az életet, ami viszont nem egyeztethető össze a begyepesedett nemi szerepekkel. A Mustang igazi különlegessége, hogy

súlyos látleletét igen ügyes műfaji koktélba keveri.

A legkisebb testvér nézőpontját felvéve a kedvesen naiv komédia szép fokozatosan sötétül el, a humor és a dráma aránya folyamatosan változik. A Sofia Coppola lányos életképeit idéző napfényes képek és az apróbb csínytevések a keserédes családi filmeket idézik, majd az egyre komorabb fordulatokkal a börtönmozik motívumai szaporodnak el. Mire a néző észbe kap, egy torokszorító fogoly-szituációban vagyunk, és a barátságos vidéki ház is kezd klasszikus átnevelő táborként működni. Innen már csak egy apró, ám annál logikusabb lépés a szökés-dramaturgia megpendítése. E rafinált módszerükkel az alkotók két legyet ütnek egy csapásra. Akcióthrilleres feszültséget pumpálnak a cselekménybe, és átélhetővé varázsolják a figurák tragédiáját, így nemcsak lélegzetvisszafojtva követjük a jeleneteket, de a történet emocionálisan is magával ragad.

A filmben megfogalmazott társadalomkritika nem mondható cizelláltnak, és nincs benne semmi újdonság, de nem is ez a lényeg. A rendezőnő nagy eredménye egy ritkán látható perspektíva erőteljes megjelenítése és következetes képviselete. A néző (nemtől, nemzetiségtől függetlenül) egy török kislány nézőpontjából azonosulhat a nők helyzetével, vagyis az egyenjogúság elvont kategóriái és absztrakt érvei helyett érzelmi síkon vonódhat be. Ez a történet szándékoltan nem kiegyensúlyozott vagy visszafogott, és nem riad vissza a tudatos manipulációtól sem, ám ezzel semmi gond nincsen. Egy olyan világban, ahol még mindig megvetően feministázhatnak le bárkit, aki felemeli a szavát a nők elnyomása ellen, sajnos égetően szükség van az efféle indulatos filmekre. Düh, melankólia és az élet igenlése – a Mustang nagyon pontosan célba talál.  

Huber Zoltán

(Mustang – színes francia-német-török filmdráma, 97 perc, 2015.)