Valótlan irodalom

Olvastam egyszer egy cikket arról, valamivel tán kétezer után, hogy a kor társadalma iránt nincs az írókban érdeklődés, és egyedül Moldova György az, akit foglalkoztat a kérdés, aki rendíthetetlenül kora társadalmát, az aktuális valóság ábrázolását tartja szem előtt, azt írja meg, nemcsak riportjaiban, hanem regényeiben is. Meglehet, hogy az éppen kétezerben megjelent Moldova-regény, A város hercege kapcsán olvastam ezt.

Ez a kijelentés persze meglehetősen egyszerűsítő – mert azonnal Moldova mellé kell sorolni Tar Sándort –, valamit azonban nagyon jól szemléltet. Mert nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és az egyszerűsítés nem valótlan állítás. Mondjon nekem valaki az elmúlt negyedszázadból öt olyan regényt, amelyben a megírás kori társadalom képe jelenik meg.

Pedig addig nem volt hiány társadalomábrázolásban, régebben tervbe is volt adva, hogy írók, írjatok róla. Írjatok a szegényekről is.

Igazolásul álljon itt egy rövid áttekintés azokról a munkákról, amelyek ikonikusan a címükbe is emelték témájukat, a szegényeket. Jóval korábbról indítva: Jókaitól a Szegény gazdagok / Gazdag szegények regénypárt mindenki ismeri. A Nyugat-korszakban olyan, nyugatos és nem nyugatos szerzők írták ki könyvük címlapjára a nélkülözőket, mint Tömörkény (Célszerű szegény emberek), Móricz (Szegény emberek), Gárdonyi (Szegény ember jó órája), Nagy Lajos (A hűséges szegényember), Márai (A szegények iskolája) vagy éppen – már lektűrbe ojtva – Eszterhás István (Szegények szereleme).

Később, az 1945 utáni első rendszerváltás után olyan írók szerepeltették regénycímben a szegénységet, mint Veres Péter (Szegények szerelme, 1952), Tamási Áron (Szegénység szárnyai, 1954), Török Sándor (Bilicse Péter szegényember, 1962), vagy Szabó Pál (Szépülő szegénység, 1969). A címadást – és az abban megjelenő szegénységreprezentációt – illetően azonban mindenképpen Sz. Lukács Imre regénytrilógiájáé a pálma: a Szegények krónikája (1971), az Elvesztett szegénység (1973) és a Szegények ünneplőben (1976) később egy kötetben is megjelent, ennek címe pedig egy negyedik: Tegnapi szegények (1982). A korszak hasonló versesköteteket is kitermelt, évtizedenként legalább egyet: Hajnal Gábor: A szegény panasza 1947-ben, Rákos Sándor: Szegények vonulása 1959-ben, Váci Mihály: Szegények hatalma 1964-ben, Orbán Ottó: Szegénynek lenni című gyűjteménye 1974-ben látott napvilágot. És természetesen gyerek- és ifjúsági könyveket is, ahol ugyan a (nép)mesék szegény embere nyilvánvalóan más típus, mint a szocializmus szegény embere, de mégiscsak jelzésértékűnek tartom, hogy a Diákkönyvtár sorozatban 1967-ben először megjelent antológia címe A szegények öröme. Nesztek, örüljetek. A szegénység címbeli reprezentációjának sorozata pedig – szerintem szimbolikusan – egy gyerekkönyvvel ér véget: Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika kötete 1981-ben jelent meg.

Nem véletlen, hogy a sor a nyolcvanas évek elején szakad meg. Puhuló diktatúra, lassan, de biztosan növekvő életszínvonal, egyéb más okok. Az viszont már elgondolkoztató, hogy a következő „hasonló” – rokon szóhasználatú – című könyv 2013-ban jelent meg, ez pedig a Nincstelenek.

Nyilván nem arról van szó, hogy a valóságábrázoló könyvek teljesen eltűntek a magyar irodalomból bő harminc évre. Hiszen volt egy Mándy Iván, egy Bólya Péter, egy Császár István vagy írt még regényt Kertész Ákos. (Temesi nem!: ő a megnövekedett én regényeit írta.) Egyikőjük sincs a kánonban. De legalább voltak, írtak. (Krasznahorkai Sátántangója kiváló ellenpélda lenne, ha a tényleges társadalmat ábrázolná.)

A valóságábrázolás ciki lett.

A kérdés az, hogy miért. Vannak, akik politikai okokkal magyarázzák, a rendszerváltással. Tény, hogy ekkor sok minden átalakult, példának okáért a politikai és az irodalmi rendszer is, a társadalom azonban megmaradt, sőt: nagy változáson ment át. Az állami vállalatok megszűnésével egész rétegek marginalizálódtak, gyári munkások és állami gazdaságok, téeszalkalmazottak tömege árasztotta el a munkaügyi központokat, téma tehát lett volna bőven. Sőt, most lett volna csak igazán. A társadalmi változások egykorú földolgozása mégis elmaradt.

És ide gyorsan egy nem mellékes megjegyzés: Moldova és Tar is munkás származású. Tar Sándort azóta befogadta az irodalom, Moldovát nem. De Tart sem egészében. Ahogy Bengi László 2000-ben írta a kilencvenes évek prózája kapcsán: „Tar Sándor mind többre értékelt novellái közül […] szintén azok ítélhetők a legsikerültebbeknek, amelyek a szociális érdekeltségű, szociografikus, esetleg jelképes cselekményvezetést úgy teszik párbeszédképessé, egy nehezen skatulyázható prózaeszmény esztétikailag hatékony közvetítőjévé, hogy a peremre szorultaknak való hangadás (erkölcsileg sem közömbös) műveletét az elbeszélői szólam elbizonytalanításával társítják. A lezáratlanság mozzanata a lecsupaszított epikai valóságalkotást egy egyszerűségében sem egyértelmű narratív helyzetbe vezeti át.” (Bengi László: …tamen usque recurret. Hangsúlyváltás a magyar prózában 1992 és 1999 között. Alföld, 2000. dec. 67–74.) A valóság tehát már nem volt elég.


Tar Sándor. Fotó: tarsandor.hu

Sajátos jelenség, hogy mindez az irodalomértelmezői erővonalak változása miatt történt. Egyetlen mondatot idéznék egy valamivel későbbi, de éppen erre az időszakra vonatkozó tanulmányból. Kulcsár Szabó Ernő írta József Attila kapcsán: „Az én poétikai destabilizációja nemcsak a biografizmust fenyegette tárgya elvesztésével: a maga szemérmes elbeszéléseiben a párttörténeti megközelítés éppúgy a mimézis alakzataihoz folyamodott, mint a személyiség kórtörténetének »rekonstrukciói«.” (Kulcsár Szabó Ernő: „Szétterült ütem hálója.” Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In: Tanulmányok József Attiláról. (Újraolvasó) Szerk.: Kabdabó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és Menyhért Anna. Bp., 2001. 15–41. Kiemelés tőlem – BBT.)

Valahol itt érhető tetten az irodalom valóságtalanítása,

illetve innen ered a – Lengyel András kifejezésével – „valóságtalanító PR-értelmezések” korszaka. Ez, meglehet, ma már jól látszik, egy (nem túl tartós) divat volt csupán, ahol az aktuális trendet egy divatdiktátor írta elő. Amikor leírható volt az, hogy egy irodalmi értelmezés, egy irodalmi megközelítésmód, egy irodalmi szemlélet fenyeget. Mondom még egyszer: fenyeget.

A tanulmányban ezen kívül számos retorikai-tropológiai szöveghely akad, amely – némiképp önellentmondásosan – a referenciális olvasati mód fogyatékosságára és erőszakosságára is utal: „vétette szem elől”, „azt vesztik szem elől”, „nem látott kapcsolatot”, „a fölött siklott el a figyelme”, „maradt rejtve a kutatás elől”, „erejéből arra is alig futotta”, „megfeledkezett”, „megoldhatatlan feladat elé állították”, „korcs hajtása” van és „vakfoltjai”, illetve „elfeledtetése árán” „folyvást felfüggesztett”, „bizonyosan” és „szüntelenül gátolt”, „számolja föl”, „értelmezői önkényével törölte ki” „totalizáló olvasatnak szolgálja ki” „vissza akarja kényszeríteni” „kerekedett felül” „korlátozta a legerélyesebben”, ezért fel kell hívni a figyelmet a régi értelmezés „legkárosabb hatásai”-ra és „néhány olyan csapdájára”, amelyben az igazi jelentés „foglya” marad a réginek, fel kell hívni a figyelmet „a József Attila-lírán élősködő pszichoanalitikus reflexiók”-ra meg a többi elavult megközelítési módra, melyekkel a referencialitás-kutatók „lekérlelhetetlenebb hívei” a „kisajátítás eszközeivel” „tett[ek] állandó recepciós erőszakot”. (Kiemelések tőlem – BBT.) A militáris és a kriminális fenyegetettség mellett azonban végső érvként megjelenik még egy, s ez éppen a politikai veszély:

Akik tehát a referencializáció hiányát róják föl a líraértelmezésnek, a marxizmus emlékezetével e nagyon is kérdéses hagyomány malmára hajtják a vizet.

A politikai közbeszédből kölcsönzött terminológia mindig jól jön, ha fenyegetni kell valakit valamivel.

Szóval az, hogy József Attila leírta versében, hogy „havi kétszáz sose telt”, vagy egy másikban, hogy „harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”, csupán nyelvi jelek sorozata, melyeknek semmi közük József Attilához, még kevésbé ahhoz, hogy József Attila per spec valóban nem keresett havi kétszáz fix fölött, illetve hogy a háromnapos éhezések sem csupán a költői fantázia termékei, mert példának okáért, amikor 1928-ban éppen doktori disszertációját írta, akkor padon aludt és nem evett. Na és akkor mi van? Marxista vagy? Anyád.

Az olvasatok megképződése az irodalmi folyamat végén áll, de az intés nyilvánvalóan a folyamat elejére is vonatkozik: írók, figyeljetek, ha referenciálisan írtok, kiszolgáltatjátok magatokat az értelmezői önkények és a totalizáló olvasatnak, ráadásul a marxizmus emlékezete vetül majd rátok is. Szegény írók pedig annyira megijedtek ettől a rendszerváltás felszabadító pillanatában, hogy tényleg máshogy és másról kezdtek el írni.

Lett tehát egy új irodalom – amely ekkortájt szülte meg a reáliáktól elvonatkoztatott monográfiákat, és aki esetleg filológiai módszerekkel próbált meg bemutatni valami irodalmi izét, marginizálódott –, és ebben a valóságtalanított, úgy is mondhatnám, valótlan irodalomban volt két munkás származású író, egy Moldova, meg egy Tar.

(Utóbbiról jut eszembe, hogy van nekem egy könyvem, ő írta, meg dedikálta is. A könyvben van egy cetli, így szól: „Balogh Tamás 8. b. o. tanulónak / A 2048. Sz. II. Rákóczi Ferenc Úttörőcsapat hagyományfelelősének jó közösségi munkájáért.”

Erről írta Tar 1999-ben [egy levélben]: „Tanárai nagy-nagy jövőbelátó képességről adtak bizonyságot, hogy azt a kis szöveget nem a könyv lapjaira írták, az én időmben ugyanis még az volt a szokás. A másik meglepetés, hogy egy nyolcadikos, elvileg tizennégy éves fiú ilyen könyvet kapott, és nem mondjuk Makarenkót vagy Marosán György könyvét. Igaz, 1989 júniusában már fújtak bizonyos szelek. Ha jól emlékszem, akkor léptem ki a pártból.” Ennél is fontosabb azonban, amit a prózaírásról írt, hogy „nem kell görcsösen siettetni, ebben a szakmában az idő nem jelent semmit”, mert

közhely, hogy tudniillik a prózaíró csak megfelelő élettapasztalatok nyomán válik azzá, következésképpen idősebb korban »fut be«, jómagam például negyvenévesen.

Élettapasztalatok? Milyen értelmezhetetlen szó ez? Tar összevissza beszélt, nyilván ivott. Meg hát – ahogy maga is írja – párttag is volt, marxista.)

Szóval, hogy mi is történt a kilencvenes években. Engedjék meg, hogy legszűkebb környezetemből idézzek föl egy esetet, Szegedről. A kilencvenes években két irodalmi lap jelent meg a városban: 1947 óta a Tiszatáj, mellette 1990 és 1998 közt a Pompeji. És hiába volt már ekkor is a Tiszatáj Magyarország legpatinásabb, sokakat íróvá avató irodalmi lapja, a „fiatalok” (és most gondolok itt olvasókra és szerzőkre egyaránt) között sokkal nagyobb presztízsnek örvendett a Pompeji. Valljuk be: minden magára valamit is adó fiatal író és költő ez utóbbiban akart megjelenni. A két lap szerzőgárdája között nemigen volt átjárás, jóformán csak Darvasi László közölt mindkét helyen, de hát ő is a Tiszatájban debütált, aztán lett Pompeji-szerkesztő. A pompejisek „avíttnak” találták a Tiszatájat, a tiszatájasok pedig pökhendinek és zártkörűnek a Pompejit. Ráadásul ez volt a deKon fellegvára! Egyszer aztán egy ifjú, egyetemista egyén, akinek már jelent meg írása a Tiszatájban, bepróbálkozott a Pompejinél. Prózát küldött. Ezt a választ kapta:

Ügyes dolog, szép munka, de számomra mégis problematikus. Mert szerintem nem ilyen egyszerű elérni a valóságot (lehetetlen, tudniillik).  Lehet ennyire hinni a nyelvben, ami adott, s adja a valóságnak egy bizonyos képét?

1996-ban történt mindez. Idézett szerkesztő 2013-ban kiadta A harmadik híd című regényét, amely – akárhogy is nézzük – a valóságnak egy bizonyos képét adja. Ajánlom mindenki figyelmébe, nagyon jó regény.

Valami történt tehát 1996 és 2013 között.

Irodalomtörténeti közhely, hogy a történet irodalomba visszaszivárgását Darvasi László nevéhez és a kilencvenes években megjelent kisepikáihoz kötik (még akkor is, ha mellette mindig volt egy nem trendi történetmesélős vonulat), de a saját kor valóságának ábrázolása – legalábbis az egész irodalomkritika által elismerten – még mindig váratott magára. Jöttek a(z ál)történelmi regények, aztán az (ál)önéletrajzi regények, majd – a kritika szavával – a „Harry Potter farvizein evező” gyerekregények, a nagyvárosi szubkultúrát és a vidék mágikus-realista zárt közösségét megjelenítő könyvek, valamint  az anya- és apa-regények.

A (hangsúlyozom: kanonizált kortárs irodalmi) fordulat – ahol a valóság újból megjelent – ezen aparegények egyikéhez fűződik, nevezetesen Harmonia cælestishez, annak is második részéhez (meg persze a Javított kiadáshoz). Esterházy kiemelt irodalmi jelentőségét mutatja, hogy az 1986-os posztmodern paradigmaváltás után a valóság felé (vissza)fordulás is az ő nevéhez köthető.

És a szálak itt összeérnek: a már említett Moldova-regény, A város hercege is éppen abban az évben jelent meg, amikor a Harmonia cælestis. Messzemenő következtetéseket ebből az egybeesésből persze nem érdemes levonni, Esterházy természetesen nem szociografikus prózát írt. Az egyidejű megjelenés azonban mégsem véletlen.

Ugyanekkor az irodalomtörténet-írásban és a rá épülő könyvkiadásban is változás következett be: új „életrajz-korszak” kezdődött, megsűrűsödtek a naplókiadások, beindultak kritikai kiadások, és ekkoriban már lehetett filológusként próbálkozni.

Mondanám, hogy mindez éppen egybeesik a Való Világ és a valóvilágszerű műsorok megindulásával. És ez igaz is. Ugyanannak a folyamatnak, a széles közönség kvázi valóság iránti érdeklődésnek és annak kielégítésének a jele.

Milyen valóságábrázoló prózákat lehet említeni egy olyan korban, amikor az nem trendi?

Természetesen valótlan lenne azt állítani, hogy a magyar könyvpiac szűkölködik valóságkönyvekben. De bevallom, hogy sem a VV-, sem a BB-sztárok könyveit, sem Szabó Győző, Szepesi Niki könyveit nem olvastam, se Havas Henrik Kelemen Annáról írott kötetét.

Az irodalmi termés viszonylag szerényebb.

Időrendben először – de nem utoljára – Kőrösi Zoltán írásait lehet megemlíteni, egészen a korai mikrorealista kisepikáktól (amelyek, meglehet, helyenként groteszk hangúak és néhol abszurdak), akár már az első köteteiből (A testtől való szabadulás útja, Hentesek kézikönyve). Kőrösi korai munkássága azonban átmeneti jellegű, szövegirodalomnak túl hagyománykövető, valóságábrázolónak túl posztmodern, ilyen is, olyan is, a korabeli kritika nem is igen tudott mit kezdeni vele, besorolása sem ide, sem oda nem történt meg.

Lehet említeni Benedek Szabolcs korai, a Berényi szerelmében (1999) összegyűjtött novelláit, amelyekben vidéki kisemberek jelennek meg, vagy lehet említeni a vele sok tekintetben rokon elbeszélő, Maros András első novelláskönyvét, a Puffot (2001), amelyben fővárosi kisemberek jelennek meg, illetve ide sorolható Jónás Tamás Bánom, hogy a szolgád voltam (2002) című gyűjteménye, amelyben roma szegények világáról szól.

Ezek mind novelláskötetek. Voltak még mellettük – amíg voltak – kis tárcanovellák a Népszabadságban vagy a Délmagyarországban, s ezek a tárcák nem egyszer nagyon is a kisemberekről, a peremvidéken élőkről, a társadalom kisemmizettjeiről szóltak. De eme aktuális – a zsurnalisztika határát súroló – kisprózáknak inkább publicisztikai értéke volt, nem véletlen, hogy szerzőik nem gyűjtötték egybe őket. Minden stílusbravúrjával együtt is hasonló, de közvetlenebb publicisztikai értéket tulajdonítok Parti Nagy Lajos magyar meséinek, bár ezeket kötet formátumban is lehet olvasni, kettőben is.

A nagy narratíva (a társadalmi regény!) megjelenésére azonban még várni kellett, még egy évtizedet. Háy János A gyerek című kötete 2012-ben látott napvilágot, 2013-ban jelent meg Borbély Szilárd Nincstelenekje és Kőrösi Zoltán Magyarkája, majd 2014-ben Szilasi László A harmadik hídja és Kolozsi László A farkas gyomrában című krimije. És ezek is mintha egy ívet rajzolnának meg: Borbély regénye a félmúltba visz, Háy és Kőrösi – utóbbi allegorikusan is – átível a félmúltból a jelenbe (egyik párhuzamos szerkesztésmódjával, a másik egy családtörténeten keresztül), Szilasié és Kolozsié azonban echte saját koru(n)kat mutatja. Talán az sem véletlen, hogy két utóbbi szerző erősen köthető Szegedhez – bár nem akarok túlságosan hazabeszélni.

Említett címek közül a legfrissebb – így jelenleg a legkevésbé ismert – Kolozsi László regénye. Meggyőződésem, hogy A farkas gyomrában az utóbbi évek egyik legfontosabb magyar regénye, még ha látszólag a krimi műfajába van is rejtve. Anélkül, hogy szpojlereznék: leírja a rögvalót a szegedi HÖK-maffiától kezdve a Fekete Sereg által elkövetett romagyilkosságokon keresztül a romák vezette külföldre szállító leánykereskedelem mibenlétéig, egy oknyomozó riporter szociográfiai pontosságával és szenvtelen elbeszélői hangján. Az egyes szám első személyű szál narrátora – akinél végül összeérnek a szálak – tényleg oknyomozó újságíró, aki – a szegedi HÖK-elnök meggyilkolása után nyomozva – szembesül a romák által és az ellenük elkövetett bűncselekményekkel egyaránt, csak míg az egyik szociális kiszolgáltatottsággal magyarázható (a szegényebbek lopnak zöldséget, tyúkot, kerítést, ilyesmit), addig a Fekete Seregben egyetemi oktatók gyilkolnak, etnikai alapon.

Végül pedig álljon itt egy olyan valóságábrázoló könyv, amely még nem jelent meg, és amelynek témája a „nyóckerben” fogant. A Facebook-on regisztrált olvasók gyakran találkozhatnak – ha lájkolták – Pál Dániel Levente Az Úr Nyolcadik Kerülete címmel készülő kötetének darabjaival. Ez a hozzávetőlegesen 150 mikronovellából (vagy bárhogy is nevezzük őket) álló nyócker-gyűjtemény egy új korszak szülötte: fölvet antropológiai kérdéseket (az elbeszélő  őrizze-e meg a külső megfigyelő státuszát vagy éljen úgy, mint a „bennszülöttek”, köztük – PDL itt él két saroknyira), fölveti a szerzőség kérdését (hiszen a közösségi média segítségével a készülő könyvet „interaktívvá tette”, mert nem kész és lezárt termékként rakta az olvasók elé, lehetett kommentelni, kiegészíteni, poentírozni), ugyanakkor – paradox módon – megőrzi a móriczi rögzítéskényszert idéző (vagy nagyon jól imitáló) hitelességet – Móriczcal szólván: tükröt tart a nyócker elé. És ezt a könyvet még illusztrálni is fogják: a rajzokat Lakatos István készíti.

A tendencia azt mutatja, hogy eljöhet a magyar újrealista korszak. A kapitálrealizmus. Rövidebben: kapreál.

Bíró-Balogh Tamás

(Előadásként elhangzott a 2000 folyóirat
II. Szegénységkonferenciáján)