Üvegcipő az üvegfalon túl

Molnár Ferenc neve hallatán a legtöbb magyarnak elsőre a méltán világhírű, A Pál utcai fiúk című ifjúsági regény jut eszébe. Az iskolás fiúk hol reális, hol irreális hierarchiajátékát szabatosan bemutató történet első olvasatra talán elüt azon műveitől, amelyekben inkább a szerelem, a pénz és a boldogulás hármasa uralja a cselekményt, ám mégis közös nevezőre hozható velük, mégpedig a 19. és 20. századi magyar nagypolgári társadalom általános kritikája kapcsán. Ahogyan A Pál utcai fiúkban remekül nyomon lehet követni a gyerekek viselkedéséből, hogy nagyjából milyen közegből jöttek, milyen értékeket képviselnek, úgy a Játék a kastélyban-t, Az ördögöt vagy akár Az üvegcipőt tekintve is találkozunk olyan problémákkal, amelyek fontos, az emberek különbözőségére apelláló konfliktusokat generáltak.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

Utóbbi művekben azonban olyan aspektusok kapnak hangsúlyt, mint a szerelem függetlenedése a házasságtól, vagy épp a házasság mint gazdasági manőver, és ami a legelemibb, hogy nincsenek tökéletes emberek, ebből következően tökéletes párok sincsenek. Tökéletlenekből viszont annál több volt már akkor is, Molnár ebben találta meg azt a realitás-faktort, amellyel történeteit fűszerezte.

Nem új keletű drámák és élettörténetek ezek,

sőt van köztük kifejezetten sablonosnak ható és kiszámítható, de vannak az emberi lélekkel egészen bravúrosan játszó, O'Henry-t (William Sydney Porter) kenterbe verő fordulatokkal teli cselekményszálak is. Az üvegcipő valahol a két kategória közt lebeg, akárcsak a Szegedi Nemzeti Színház adaptációja. Ármány, szerelem, pénz, fiatal lány, idős úr, ahogy azt a legtöbb vélhetően önéletrajzi ihletésű Molnár-műből megszokhattuk.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

A rendező Bagó Bertalan nem árul zsákbamacskát, az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ez a verzió hozni fogja az ízig-vérig nosztalgiát, egyetlen edény vagy jelmeztartozék sem lesz anakronisztikus.  A világos színű, antikolt tálalószekrény vagy a rusztikus hálószobabútorok látványosak, grafikaszerűek, ugyanakkor érdemben nem adnak hozzá túl sokat a cselekményhez. Egyedül a díszlet mögötti kivetítésben találkozhatunk jó érzékkel időzített popkulturális utalásokkal, kortárs színházi formanyelvvel.  A projektor jeleneteket összekötő elemként megfelelően működik, viszont a bérház önmagában, fotóként kivetítve funkciótlan és felesleges. Nem ettől hiteles, hogy a néző egy korabeli panzióban harmadik szem, az biztos. Az üvegcipő erőssége alapvetően az, hogy az olvasót szintén Adél asszony egyik vendégeként kezeli, aki lát is valamit meg nem is, olykor elcsíp beszélgetésfoszlányokat, és úgy-ahogy követi a szereplők életét. Bagó Bertalan rendezése azonban olyan érzést kelt, mintha az egészet egy üvegfalon túlról nézném, hiába jelenik meg időről-időre egy-egy szereplő a nézőtéren is, nem érzékelhető a kapcsolat a nézők és az előadás között. Gidró Katalin élettel teli, bár olykor túl infantilis Irma szerepében, így azok a jelenetek, amelyekben csak ő játszik, egy gyerekdarab érzetét keltik, holott – dacára annak, hogy maga Irma is éppen csak felnőtt – egyáltalán nem gyerekdarabról van szó, sőt.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

Olyan felnövéstörténet ez, amely bemutatja, miként találkozik fontos élettapasztalatokkal egy árvaként eleve hátránnyal induló lány a századfordulón, és Irma története még a viszontagságok ellenére is a happy end-kategória, például, a Krúdy Gyula- vagy Csáth Géza-féle női sorsokhoz képest. Pedig az alapkérdés, hogy hogyan működhet egy fiatal lány és egy sokkal idősebb férfi kapcsolata, még manapság is igencsak kivesézhetetlen téma, épp ezért adekvát húzás lenne ezt aktualizálni, tudniillik hogy ma, 2015-ben miként gondolkodunk egy ilyen kapcsolatról, változott-e a közfelfogás erről, és ha igen, miben.

A szegedi feldolgozás azonban nem hozza közelebb a kérdéskört, nem akar mélyen belenézni, csak tartja magát a dráma felvetéseihez: Irma szerelmes Siposba (Kárász Zénó), Adél asszony (Kubik Anna) Császárba (Rédei Roland), és így tovább. A mű fő szerelmi háromszöge (Irma-Sipos-Adél) meglepően súlytalan, a másik, az akár mellékszálnak is tekinthető Adél-Császár-Sipos viszont kifejezetten működőképes.

Nagy adu ásza az előadásnak Kubik Anna,

aki hihetetlen vibrálással képes őrlődni vélt kötelessége és valódi boldogsága között. Császárral folytatott ominózus vitája alatt például végtelenül természetes és hiteles reakció, ahogyan beleharap – nem úgy tesz, mintha, hanem vörösödő fejjel, valódi erővel beleharap – az öklébe a kifejezhetetlen, féltékenység generálta fájdalomtól. Ezek az apró emberi megnyilvánulások azok, amelyekből temérdek kellene az előadásba.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

A szereplők zöméről süt, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni túlzottan konvencionális karakterükkel. Kárász Zénó kellően sármos Sipos karakteréhez, mégsem tör ki abból az ukázból, hogy legyen mogorva és csapkodjon, ha kell – kivéve Kubik Anna és Rédei Roland társaságában, ott mutatja meg, mire képes igazán. A Császárnak szánt, ironikus megjegyzésekkel dobálózó és az Adélt megfejteni próbáló, dühös és csalódott Sipos az, aki újszerű és izgalmas, és akit végig hoznia kéne. A két főhősnő, Adél és Irma kapcsolata is felszínes, pedig ebben a kötelékben is mennyi mély emóció kifejezésére adott a lehetőség.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

Egyrészt Adél és Irma általánosságban két különböző századforduló korabeli nőt reprezentál, másrészt a szerelmi szál két jelentős alakjáról van szó, akik nem pusztán a Siposon való marakodásból állnak, az csak egy az őket meghatározó érzelmek közül. Adél legalább annyira érzelmes nő, mint Irma, csak ő nem táncolja körbe Sipos szobáját, és Irma legalább annyira kemény nő, mint Adél, csak ő korából, jelleméből és anyagi helyzetéből adódóan nem tudja még úgy kordában tartani érzelmeit és kapcsolatait, mint nevelője. Bagó rendezésében azonban

mintha célkitűzés lenne minél átlagosabban érinteni ezeket a kötelékeket.

Nekünk, a nézőnek legyen elég annyi, hogy a rosszindulatú Adél asszony nem hagyja, hogy Sipos boldog legyen a tündéri Irmával. Az, hogy olykor halványul ez a merev sablon, Kubik Annának, Rédei Rolandnak és Kárász Zénónak köszönhető.


Fotó: Fenyvesi Máté. További képek galériánkban.

Molnár Ferenc drámájában a tényleges mondanivalókat nem szerencsés elmismásolni. Mennyire beszédes például az, amikor Sipos azt újságolja Irmának, hogy már a parlamentben is az ő szabadtéri fürdése a napi téma –

és nem, ezt a labdát sem csapja le kellően az előadás.

Nem derül ki, miért is nagy probléma, még ha csak egy szerelmi dráma csacska, egymondatos utalásaként jelenik is meg az, hogy a parlamentben X. Y. panziójának cselédje a fő téma, pedig ez szorosan összefüggésbe hozható az akkori és mostani politikai kultúra képével is.

Ahelyett, hogy érdekes párhuzamokat fedezhetnénk fel Az üvegcipő kusza szerelmi viszonyainak akkori és mai megítélése között, csak egy újabb bátortalan, halvány, a jelentől kissé lélektelenül függetlenített, tisztességes, ám nem különösebben izgalmas illusztrációját kapjuk történelmünk különösen izgalmas korszakának.

Tóth Emese

(Molnár Ferenc: Az üvegcipő. Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Bagó Bertalan.)