Üsd a tenyered!

„Ez nem egy szerelem története.”
Az előadás mottója René Magritte híres, pipát ábrázoló képére utal, amelyre a festő ráírta: „Ez nem egy pipa”.

Imígyen szól a leírás egy része a portugál Jonas Lopes és Lander Patrick Tojáshéjak című előadásához. Olyan előadáscím ez, amelyen rögtön elkezd agyalni az ember. Teljesen szokványos, sőt lehet, hogy elcsépeltnek is hangzik, és mégis: elnézve a képeket fogalmam sem volt, mi köze lesz az egésznek a tojáshéjakhoz.


Fotó: Révész Róbert

Az első pillanatokban azonban már szembesülök is a válasszal, Lopes és Patrick ugyanis ütemre, nagyon is tudatosan, mégis véletlennek tűnő mozdulatokkal lépkednek tojáshéjakon. A tojások két félkörben helyezkednek el, vagyis ha az összesen végigmennek, végül egymáshoz érnek el. Már az elején egy erős, jól működő szimbólum tehát ez, hiszen a szerelem (noha az előadás nem egy szerelem története, „csak” ábrázolja a szerelem történetét, mégis) hasonlatos a tojáshéjhoz. Szilárd, ám rendkívül törékeny is egyben. Lopes és Patrick szeme végig be van kötve, semmit nem látnak,

ezért is különösen bámulatos, amit a színpadon művelnek.

Mozdulataik pörgősen, hirtelenek, s mégis meggondoltak és hibátlanok. Egymástól centiméterekre tenyerük, később karjuk csapkodásával, valamint lábdobolással teremtik meg a kontaktust, szöveg nélkül, pusztán mozgással. Alakjuk némiképp felidézte bennem a hasonlóan imádnivaló páros, Niv Sheinfeld és Oren Laor Kétszobás lakás című produkcióját, de a Tojáshéjak inkább előbbi vígjáték-átdolgozására hajaz. Tele van ugyanis apró poénokkal, például amikor Patrick nem gyújtja meg a cigarettáját, mégis úgy tesz, mint aki nagyon ütősnek tartja a cuccot, még el is nyomja a nem égő szálat, ez is remek példa a látszatkeltés fontos motívumára. Vagy amikor hirtelen elkezdik énekelni Madonnától a Like a Virgin-t, és a színpad, valamint a nézőtér is riasztó diszkógömb-fényben úszik – nem láttam még ennyire a Régi Zsinagóga terétől elütő színpadi vizualitást. Végigmosolyogtam a jelenetet.


Fotó: Révész Róbert

Van a Tojáshéjakban valami abszolút lázadás, mintha ők is érzékelnék az ellentmondásokat, az esetleges dramaturgiai diszharmóniákat, és mégis, „csakazértis”-módon megcsinálják. Amit megtanulhatunk Lopes és Patrick kettősétől, az az odafigyelés és a reakció művészete.

Mozgásszínházat egyébként sem egyszerű csinálni, de ez a két fiú valami többre is vállalkozott annál.

Bemutatták magukat, az életük egy szeletét, a szerelmet és a figyelmet, amely elég érzelmi töltet ahhoz, hogy egy ilyen elsőosztályú produkciót a színpadon valósítsanak meg. Biztos vagyok benne, hogy két jó barát között ez teljesen máshogy nézett volna ki, az egész kémiája és lényege talán elsikkadt volna. Ide kellett ez a szerelem is.

Mert az évődés és élcelődés végül mégiscsak olyan, mintha egy szerelem teaser trailere lett volna. A pillanat, amikor Lopes és Patrick anyaszült meztelenre vetkőzve ölelkeznek és andalognak a Moondog Here's to John Wesley Hardin című számára, miközben a színpadon szinte egyszerre vonul végig egy porszívó, egy kutya, egy álmatag nő köntösben, egy telefonba ordibáló lány, egy görkorcsolyázó nő, egy tabletező lány, egy férfi a gyerekét tologatva, egy törölközőbe csavart lány, és sorolhatnám még a sokféle, kellő momentumban a színpadra érkező, szellemes, kitűnő statisztát.


Fotó: Révész Róbert

Libabőröztem attól, ahogyan ennek az olvasatába mélyebben belegondoltam: adott a két homoszexuális fiú, akik nagyon szeretik egymást, és életük nagy része valószínűleg tényleg így telik, a legkülönbözőbb emberek veszik őket körbe, akik csinálják a saját dolgukat, a saját problémáikkal vannak elfoglalva, futnak, ordítoznak, míg a két fiú továbbra is ölelkezik, és valahogy így kellene folynia az életnek, ők is a részei ennek a zavarodott és hangos világnak. Ahogy a színpadon, a valóságban is középen kellene lenniük, nem pedig a periférián, nem láthatatlan helyen, hanem középen a többiekkel, ecsetvonásként a nagy vászon felületén.

Kedvem lett volna nekem is felszaladni a színpadra, hogy miután jól megölelgettem Jonas Lopest és Lander Patrick-ot, végigölelgessem a Norman Rockwell festményein szereplő alakokat kenterbe verően zakkant statisztákat, amiért megcsinálták a THEALTER Fesztivál egyik legemlékezetesebb záró képét.

Valahogy így kell kinéznie egy fesztivál-finálénak.

Tóth Emese