Turbótuning

 

(…) a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek.

/Esterházy Péter/

 

Avignon és Pozsony után Budapesten is bemutatták az Ifjú Szivek Táncszínház és a Dusan Hegli Company koprodukcióját, a Finetuningot, magyarul Finomhangolást a Várkert Bazárban, 2016. november 8-án és 9-én. Tudható volt, hogy Franciaországban már nagy sikert aratott a produkció, így a magyarországi premiert is nagy várakozás előzte meg,

s a látottak be is váltották az előadáshoz fűzött reményeket.

A Finetuning a koncertkoreográfia műfajmegjelölést kapta, de ezen a leszűkítő értelmezési kereten alighanem túlmutat a jelentősége. Mindenesetre mintha a mozdulat követné és kontrollálná is a zenét, illetve igyekeznének kölcsönösen a lehető legtökéletesebben igazodni egymáshoz, s ez az igyekvés olykor egészen konkrét megfogalmazást kap: a színpadon szinte kottázást (iskolásan: szolmizálást) is látunk, s a viszonyrendszer is megborul – nem a vonósnégyes húzza a talp alá valót (nincs itt semmi csuhajja), hanem a tánckar vezényli a zenekart. Végig jellemző a hatvan perc során, hogy a mozdulatok vagy lágyan rásimulnak a zenére, vagy éppen dübörögve ráomlanak.


Fotó: Bartusz Réka

Nagy szerepe van a sejtetésnek, a gondolkodtatásnak: egy perce nem szűnünk meg azon gondolkodni, hogyan verbalizálhatnánk azt, amit a színpadon látunk, mit akar nekünk mondani az a mozgalmasság és a paradox módon néhol kaotikusságba hajló, ám mégis feszes megszerkesztettség, ami előttünk örvénylik. Vigyáznék mindenféle egyértelműsítő megállapítással: ami az egyes, magyar néptánccal dolgozó „táncszínházi” előadások esetén a túlinterpretálástól, a mélység hiábavaló keresésétől való félelemként jelentkezik, az itt éppen fordított, attól tarthatunk, hogy alulinterpretáljuk a látottakat és túl primitíven próbáljuk átültetni azt a saját nyelvünkre (ez természetesen vonatkozhat az itt leírottakra is).

Persze vannak egyértelműbb megfogalmazások, nem állítom, hogy az egész produkció egy nagy enigmatikus alakzat. A néptánc efféle színpadi reprezentációja, továbbgondolása és kortárs elemekkel való átszövése, a zenében Haydn dallamai, esetenként a barokkos elemek, majd a slam poetry Horváth Kristóf „Színész Bob” hangján és szövegével, mely szimultán verselésével Weöres Sándor világát is megidézi; tehát ez a fajta szövet bonyolult, szép, s áttekinthetőnek tűnhet, olykor meglepően konkrét üzenetekkel.

Az előadás végig a férfidominancia körül ólálkodik, cirkulál, melynek szemléltetésére tökéletesnek bizonyul a néptáncanyag,

s ezáltal arra is rámutat, hogy annak napjainkban következetes félreértése zajlik. Erős férfiszerepeket és -alakokat látunk, alig-alig szűnik meg jelen lenni az agresszió, s bár ez olykor zavaró és kellemetlen, de tervszerűen az, értjük, hogy ez így nincs rendjén. S látnivaló, hogy a férfiak nemcsak ilyenek tudnak lenni, szerepük van, s mindemellett nagyon eltérő karakterek. A nőkkel kapcsolatban is erősen működnek a sztereotípiák, például a nőiséget közhelyesen kifejező mahala, az adott esetben konkrétan artikulálódó kellékszerep (a hangszertok mint a nő avatárja) és az előbb finoman, majd konkrétan megfogalmazott erőszak, amikor a férfi mozdulatai, csapásai, rúgásai nyomán a nő fájdalmasan összerogy.


Fotó: Bartusz Réka

A néptánc integrálásának fontos üzenete persze a hagyomány továbbélése, megújítása, a magunk számára való adaptálása is, mely manapság gyakran lesz a politikai olvasatok áldozata, és nem nagyon tud pátoszmentes lenni. A Finetuning ebben a tekintetben is finomhangolást végez, gondolva itt a gyimesi pár jelenlétére illetve a széki férfi megjelenésére az egyes táncrenddarabokon és -meneteken túl, de véleményem szerint még egy lényeges aspektust is érzékelnünk kell itt, mégpedig az iróniát, ha durvább akarok lenni:

férfias bemutatást az anakronizmusnak.

Nincs adatközlő-klónozás, van viszont tisztelettel saját képre formálás. És még egy fontos elem az irónia mellett: a humor. Ez nem zaftos pajzánkodásban és részegségimitálásában merül ki, hanem intelligens és finom megjelenést kap: talán az esetlenül, de mégis igazibbnak hatóan táncoló zenész, és a pattanásig feszült izomzatú, patikamérlegen kimért mozdulatokkal operáló férfikar dialógusa mindennek a legeklatánsabb példája.

Az előadás maga a pontos, kemény profizmus. Ezalatt, ha a néptáncnál maradunk, jelen esetben nem az adatközlők túlzott színpadi adaptálását műduhajkodással feltevő szolgai másolást és ötlettelen fásultságot értem, melyet túl jól ismerhetünk idehaza, hanem a tűpontosságot, az éles képeket és a művészi mondanivalót, amely nem hiába állta meg a helyét Franciaországban. Önértékén volt izgalmas és élvezetes ott is, nem pedig azért, amit a magyar együttesek általában elérnek („jaj, de szép ez a magyar viselet, meg milyen virtuóz ez a tánc, szép, szép”).


Fotó: Bartusz Réka

Az előadás vége felé megvalósul a tánc, szöveg, és zene tökéletes többszólamúsága a kiáltott rigmusok (csujogatások) megállás nélküli „olvasásával”, a férfi táncával és a zenekarral – számomra ez a csúcspont. Koherensen integrálja a magyar néptánc elemeit egy nagyobb művészeti alakzatba, ami szerves részévé válik valami igazán komoly teljesítménynek, ily módon megválaszolásra kerül egy régi kérdésem, hogy alkalmas-e egyáltalán a magyar néptánc arra, hogy kifejezzen és építeni tudjon ilyen alakzatokat. Tánctörténeti és kortárs viszonylatban persze lehetséges, hogy formanyelvében nem akkora nóvum ez a produkció – de ez esetben miről mond el sokat, hogy ilyen erővel és frissességgel robban be, s reveláló hatással bír, ha nem a közegről, amelybe nálunk érkezik?

A Finetuning példaként állhatna a magyar professzionális néptáncszakma előtt: így lehet (nem „kell”, a világért sem lennék preskriptív) a 21. században a magyar néptánc(anyag)hoz nyúlni. De hát nem lesz belőle precedens, persze. Maradnak a feudális viszonyok, a provincializmus, a (legyünk megengedőek: számunkra) értelmezhetetlen autentikusságra meg eredeti közegre való hivatkozások, és a „Jó volt, de…” kezdetű (nyilván szigorúan informális) vélemények.

A Finetuning lehetne egy több tonnás kő a profi magyar néptáncszakma állóvizében,

de félek, szorgos kezek hamar visszaszivattyúzzák a kiszorított folyadékot, ha elültek a hullámok. Jómagam évek óta áhított és keresett élményt kaptam, amiért hála és köszönet jár. De a lényeg nem ez.

A Finetuning nem finomhangolás, hanem inkább magasabb fokozatba váltás, turbótuning – s így az Ifjú Szivek és Hégli Dusan eddig nem látott sebességgel hagynak maguk mögött bennünket. Remélem, még látjuk őket.

Pál Sándor Attila

Ifjú Szivek Táncszínház – Dusan Hegli Company: Finetuning
Jelmeztervező: Szűcs Edit
Slam poetry: Horváth Kristóf „Színész Bob”
Zene: Kelemen László Village Quartet
Koreográfus, rendező: Hégli Dusan
Várkert Bazár, 2016. november 8.