Túl sok citrom, túl sok Martini

Van az a mondás, hogy „ha az az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét”. De mi van akkor, ha az élet nem megkínál a citrommal, hanem hozzád vágja, és otromba darabokat facsar a napjaid minden egyes kis zugába, abból aztán mindent készíthetsz majd, csak limonádét nem. Ezt az érzést fogja meg tűpontos tökéletességgel Háy János Utánképzés (ittas vezetőknek) című színműve. A Szegedi Nemzeti Színház színpadán a darab ősbemutatóját Szőcs Artur rendezte, és ha csak egy pillantást vetünk a színpadkép komplexitására, már akkor egyértelmű lesz, hogy nem olyan rendezővel van dolgunk, mint amilyenekkel a szegedi teátrum az utóbbi időben összehozott minket.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

Háy műveinek az a titka, hogy semmi elementáris nincs bennük, azt a könnyed történetmesélési formát képviselik, amely bár néha a gyomrot facsarja, az agyat fűrészeli, ugyanakkor magában a történetben elsőre semmi durva nincs. Lehet az is, hogy a jelenről írni megúszósnak tűnik, bár ha jól csinálja az ember, akkor talán mégsem az. És hogy mitől lesz jó egy kortárs mű, amely a jelenről szól?

A legtöbb valószínűleg a karaktereken múlik.

Ha a karakterek nem visznek, az olvasó is ottmarad az érdektelenség szürke mocsarában, ám ha megragadnak, csüngsz rajtuk, és nem engeded el egy pillanatig sem őket, úgy szorítod a könyvet, mintha attól félnél, elszöknek előled. Ezt színpadra alkalmazni nem kevés munka, de Szőcs Arturnak sikerült.

A történet szerinti három utánképzést ittas vezetés miatt kanosszát járó magyar állampolgároknak egy posztapokaliptikus auditorium maximumban tartják. Van itt minden típus, leginkább sztereotipikusak: például a magas, izmos, természetesen nőgyűlölő Márió (Szívós László), vagy a szende marketinges leányzó, a haboskávén és trüffelen nevelkedett budai úrilány (Tolnai Hella); holott sajnos manapság egy budai úrilány is minden megrendülés nélkül jelent ki olyasmiket, mint amiket a darabban Márió. Itt van még a gyanúsan nett Emil (Barnák László), a szórakoztatóan szétzuhant Sanyi (Rédei Roland), valamint a mindenki apját, főnökét vagy legalábbis egy agilis férfirokonát vegyítő és reprezentáló Sándor (Kárász Zénó). Női fronton erősít még az indokolatlanul szerény Anna (Csorba Kata), Bogi (Szilágyi Annamária), akinek hihetetlen irritáló alapszemélyisége van első blikkre, ugyanakkor egy idő után le nem veszi róla az ember a szemét, mert annyira helyes gesztusai vannak, és olyan őszinte megnyilvánulásai, amelyekért később szinte könyörög az ember.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

Része még a legvidámabb barakknak Tibor, aki éjjel-nappalit üzemeltet és egy időzített bombának tűnik (Gömöri Krisztián), a világ összes rezignáltságával megáldott társasházi közös képviselő, Laci (Jakab Tamás), valamint a pedagógiai felügyelet képviselői Csilla (Borsos Beáta) és Tünde (Szabó Gabi).  Három alkalmat látunk, amelyek alatt megismerhetjük ezeknek az embereknek a motivációját, az életét, a hozzáállását nemcsak az ittas vezetés problémájához, de olykor – kéretlenül – a világ dolgaihoz is. Aki szereti A Grönholm-módszer- vagy a Tizenkét dühös ember-féle ritmusban játszódó analitikus történeteket,

annak az Utánképzés kötelező darab.

A különbség annyi, hogy nincs egy főszál, amelynek mentén kialakulnak a morális döntéshelyzetek (ha csak a felelősség nem tekinthető ennek), de számos szerteágazó probléma rajzolódik ki, amelyeket valahol az egyénnek, valahol a társadalomnak kellene megoldania. Elő is kerül minden, vélhetően rasszista propagandamagazinból származtatható konyhafilozófia, vegytiszta filozófia, Freud, esszenciális játékelmélet, társadalmi érzékenység vagy épp érzéketlenség, szolidaritás és vallás, csak hogy a legfontosabbakat említsem.

Már a szereplők első pár megszólalása után kiszámítható, ki milyen témára hogyan fog reagálni, és amikor ez működteti a színpadi kommunikációt, akkor a darab igencsak leül. Azonban mikor mindig az adott szituációhoz passzoló gagek kerülnek terítékre (például Emil kilétének megkérdőjelezése vagy a meta-utalás a színészetre), elemi erővel dobják fel a játékot. A szegedi színészekről most süt, hogy élvezik Háy szövegét, minden egyes mondatát, szavát ízlelgetik karakterüknek, és egymásra is rendkívül jól reagálnak.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

Kezdetben azt hittem, hogy a néző pozíciója Csilláéval és Tündéével lesz azonosítható, de ennyire még nem vágtak át a palánkon. Körülbelül húsz perc után inkább olyan kutatónak éreztem magam, aki az üvegfalon túlról figyeli ezt a kis magyar abszurd ámokfutást, még a jegyzetelés is stimmel, csak szerénységem nem valami összevont diagnózist tervez leadni a felettesének, hogy majd komoly kutatások kezdődjenek, amelyekre népszerű portálok hivatkoznak az eljövendő kiüresedés és apokalipszis igazolására.

Minden szereplő egyértelműen képvisel többé-kevésbé valamilyen belső igazság generálta értékrendet, de az előadás végére valamennyi mögé sikerül belátni (kivéve talán Emilt, az ő karaktere mintha egyenesen az Alkonyzónából csöppent volna ide). Ha meg nem is sajnáljuk őket, legalább hangyányit közelebb kerülünk ahhoz, hogy ki miért gyűlöl és kit, és ki miért hibáztat bárkit is maga helyett. No igen, erre az általános jelenségre is színpompás tükrözést kapunk („mindenki hibás csak én nem”), holott a legtöbb szereplő történetét le lehetett volna zárni annyival, hogy: „elcsesztem, barom voltam, többé nem teszek ilyesmit”. Tibor például elérte ezt a pontot,

üdítő volt a sok önmosdatás után ilyet hallani.

Az előadás egyébként a történetek még hívebb megjelenítésére egy vetítővásznat is használ, amelyen mindig az adott szereplő ittas vezetésének filmjelenetét láthatjuk. Ezek a videók hihetetlenül kreatívak és ötletesek lettek, valószínűleg nem lennék egyedül az igénnyel, hogy forgassák le az összes szereplő történetét. Bár a klipek eleinte megtörik azt a színpadi jelenlétet, amelyre az első percektől fogva ráhangolódunk, később azonban már felosztják és koherenssé teszik a cselekményt.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

A történet végére (nem árulom el, miért és hogyan, de) Sanyi figurája kerül középpontba, és ez az, ami nekem több ponton problematikussá teszi a szöveget és a darabot, habár értem a fordulat létjogosultságát. Csakhogy ez a fordulat számos olyan morális kérdést szül, melyekről süt, hogy csak azért merültek fel ilyen szájbarágósan, hogy a néző mindenképp hazavigye magával azokat. Pedig a darabban annyi minden történik, hogy azokat is bőven elég cipelni magunkkal, nemhogy a lezárást.

Háy János történetéhez tehát olyan rendező kell, mint Szőcs Artur,

mondhatni: zsák a foltjára lelt. Nincs benne erőlködés, nincs benne sok életszerűtlen gesztus, ami pedig előfordul, azt sikerül ellensúlyoznia néhány remek feszültséggel megtöltött pillanatnak.

Azt ebben az esetben nem mondanám, hogy a néző feltétlenül magára ismer, de addikciója mindenkinek volt már valamihez, még ha többnyire kevésbé káros dologhoz is, mint az alkohol. Próbálunk leszokni és racionálisnak lenni.

Még akkor is, ha ettől ólomnehézzé válunk.

Tóth Emese

 

Háy János: Utánképzés (ittas vezetőknek). Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Szőcs Artur.

További képeink: