Táncszínház vagy hagyományos koreográfia?

A hazai és határon túli magyar néptáncegyüttesek 2015. július 10-11-12-én immáron 9. alkalommal mérették meg magukat a Martin György Néptáncfesztiválon, melynek produkcióit egy ötfős, három táncoktatóból, egy zenészből és egy néprajzkutatóból álló szakmai zsűri értékelte (Demarcsek György, Demarcsek Zsuzsa, Kisimre Árpád, Falusi László és Ratkó Lujza). A Martin György Néptáncszövetség és a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál Alapítvány által szervezett programsorozat nem tartozik a minősítő fesztiválok közé, mindenesetre előadói és alkotói nívódíjakkal, valamint pénznyereménnyel jutalmazta a három legjobbnak ítélt együttest.

A fesztivál résztvevői között négy hazai – Szeged Táncegyüttes, Délikert Táncegyüttes (Szeged), Igrice Néptáncegyüttes (Nyíregyháza), Vadrózsák Táncegyüttes (Budapest) – valamint két határon túli magyar csoport – Gubanc Táncegyüttes (Horgos, Szerbia), Terbete Néptáncegyüttes (Zilah, Románia) – mutatta be változatos előadásait. A szegedi közönség a hétvége során több alkalommal is találkozhatott a népviseletbe öltözött fiatalokkal, a program nyitányaként tánccal és zenével vonultak végig a Széchenyi téren és a Kárász utcán, mindezt az ünnepélyes megnyitó követte a Dugonics téren. A helyszínt a szegedi Kisszínház biztosította a versenyprodukciók bemutatására, amelyeket péntek és szombat este nézhettek meg az érdeklődők.


Táncosok és közönségük a Dugonics téren. Fotó: Cs. Tóth Gabriella

Már a fesztivál felhívásában is olvasható volt, hogy különálló – „hagyományos” – koreográfiákkal és szerkesztett – táncszínházi – műsorral is készülhettek az együttesek. Ezen a ponton vetődik fel az a napjainkban egyre relevánsabb kérdés, amely az új keletű színpadi néptáncműsorok differenciálódását tárgyalja. Színpadra kerülnek egyrészt azok a koreográfiák, amelyekben az adott táncdialektus vagy falu táncrendje jelenik meg a színen. Ezek általában nem tartalmazzák a tájegységre jellemző szokások megelevenítését, tehát a műsor középpontjában a tánc, a tánc stílusának, technikájának minél pontosabb ismerete, reprodukciója, színpadi körülményekhez való adaptálása áll. A táncszínházi koreográfiák esetében viszont már gyakran találkozhatunk hagyományos szokásokkal az előadás során, és ahogy rögtön az elnevezésből is következtetni lehet, itt már a konkrét tánc mellett színházi elemek is megjelennek. A „táncszínészek” technikai felkészültsége mellett fontossá válik az adott „színdarab” eljátszása is, ahol a táncolás mellett mimézissel, utánzással ábrázolnak egy-egy helyzetet, szerepet.

Mindezek miatt a zsűrinek értelemszerűen kétfajta értékelési szempontrendszert kell kialakítania, hiszen a produkciók jellegéből adódóan egy azonos alkalmazása félrevezető lehet. A 9. Martin György Néptáncfesztivál nyilvános, de már nem a teljes plénum előtt zajló értékelése elején a zsűriből csak Demarcsek Zsuzsa tisztázta a saját kritériumrendszerét, a többiek esetén csupán a véleményekből lehetett következtetni bírálataik szempontjaira. Demarcsek Zsuzsa a rá gyakorolt hatás, a nők megjelenítése és a koreográfusi kreativitás mentén értékelte a produkciókat, beleértve azt, hogy a látott műsor okozott-e számára meglepetést, hogy miként vezeti a koreográfus a néző szemét, hogyan játszik az ellentétekkel, milyen dinamikai játékokat visz bele az előadásba, valamint hogy hogyan használják a teret a táncosok.


„Hagyományos” koreográfia. Fotó: Falusi László

Őt követően férje, Demarcsek György a zsűri elnökeként a fesztivál programjának általános értékelését adta, amelyben kitért a fent említett kétfajta koreográfiaszerkesztési elvre is. Elmondása szerint fontos, hogy az autentikus táncokban megjelenjenek az adott falu kiemelkedő egyéniségei, de táncuk teljes leutánzását, egész gesztusrendszerük átvételét már feleslegesnek tartja:

Ha Murgulyt akarom látni, elhívom és megnézem.

A forráskritika jelentőségét is hangsúlyozta, fontossá válik, hogy az előadók melyik adatközlőtől mit vesznek át, és talán a legfontosabb, hogy hogyan használják fel mindazt. A táncszínházi produkciókban számára a dramaturgia, a szerkesztés és a zenei összeállítás került előtérbe számára.

Falusi Lászlónak, a zsűri népzenei szakértőjének figyelme leginkább a zene és a tánc kohéziójára irányult, vagyis hogy a tánc gondolatisága, változatossága a zenei kíséretben is jelenjen meg a „hagyományos” koreográfiákban és a táncszínházi előadásokban egyaránt. Mint elmondta, tisztában van vele, hogy az ebbéli hiányosság főleg annak köszönhető, hogy az együtteseknek már nincs pénzük saját állandó zenészeket fenntartani, aminek következtében csökkent vagy teljesen megszűnt a koreográfusok és a zenészek hosszú időn át tartó, közös munkán alapuló együttműködése.


Táncszínházi előadás. Fotó: Falusi László

Ratkó Lujza néprajzkutatóként főleg a produkciók hitelességét vette szemügyre, különös hangsúlyt fektetve a viseletekre és a szokásokra. Több csoport kapcsán kritizálta, hogy a lányok nem koruknak megfelelő ruhákat viseletek, emellett azt is kifogásolta, hogy nem a tájegységre jellemző színek domináltak, hanem a sematikus árnyalatok.

Kisimre Árpád táncoktatóként a megjelenített táncokat főleg technikai oldalról értékelte: milyen mértékben volt improvizatív a tánc, a férfi táncok motivikailag mennyire voltak pontosak, erőteljesek, továbbá hogy a páros táncokban a nemi szerepek miként jelentek meg. A koreográfiák térhasználatában különbséget tett táncszínházi és hagyományos szerkesztettség között. Míg az első esetében a színházi elemek javarészt befolyásolják a színpad használatát, addig a másodiknál a koreográfusnak sokkal jobban kell mozgatnia a tereket, hogy ne váljon pár perc után unalmassá a produkció a közönség számára.

A versenyprodukciók mindegyikét látva gyorsan kirajzolódott előttem, hogy a Martin-fesztivál koreográfiái tökéletesen követik a színpadi táncra jellemző legújabb tendenciát, miszerint a táncos műsorok színházi elemekkel egészülnek ki. A táncosoknak és az alkotóknak már nem elég a táncok minél pontosabb ismerete, a koreográfusnak el kell(ene) sajátítani a színházi előadás készítésének sajátosságait (például a dramaturgiát és a rendezést, nem „csupán” a koreografálást), a táncosoknak pedig hitelesen kell(ene) bemutatniuk a különböző szerepeket. Kijelenthető-e, hogy az „ódon”, egy tájegység táncait tíz-tizenöt percbe sűrítő műsorok kimennek a divatból? Már nem elégítik ki a közönség/koreográfusok/táncosok igényeit? Milyen új igényeknek kell megfelelniük a koreográfusoknak/táncosoknak, milyen többlettudásra van szükségük ahhoz, hogy megfeleljenek az újfajta kívánalmaknak? Táncrendezők és táncszínészek kora jött el a magyar színpadi néptáncművészetben?

Kovács Dóra