Táncmúzeum a Tate Modernben

A londoni Tate Modern május 15-16-án lehetőséget biztosított a francia táncos és koreográfus Boris Charmatz és társulata számára, hogy egy rendkívüli eseményen belül a múzeumot egy olyan nyilvános térré alakítsák át, ahol a művészek alkalmat kaptak saját „múzeumuk” létrehozására. A projekt célja, hogy a Tate Modernt új perspektívából közelítsék meg.

A múzeum épületét három részre osztották, ahol az első nagyobb egységben, a múzeum területén két kiállítás volt látható. Az egyik az „expo zéro” nevet kapta, ahol a táncosok négy üres kiállítóteremben helyezkedtek el. A résztvevők feladata annak megjelenítése volt, hogy mit jelent számukra a Musée de la danse. Az első teremben egy férfi rászólt a látogatókra, azt kiabálva feléjük, hogy „Go slowly, go! Slowly! Go!” („Menj lassan, menj! Lassan! Menj!”), melyre a védtelenül belépő vendég rögtön összehúzta magát, majd lassabb ütemben haladt a következő terem felé. Itt a másik beavatott vontatottan, az előző instrukciónak megfelelően lelassítva mozgott a térben, s voltak, akik követték őt ebben.

A harmadik teremben egy férfi karját egyenesen oldalra tartva járkált fel s alá, szemkontaktot teremtve a terembe lépővel. Itt volt olyan, aki vele tartott a „játékban”, de akadt olyan is, aki csak átsietett az utolsó terembe, ahol négyen, csillag alakban a földön feküdve, becsukott szemmel sztorizgattak. Ez több látogatót vonzott, mivel itt a művészek történeteikkel lekötötték őket, többen melléjük is ültek, végighallgatva mondandójukat.


Táncos a múzeum padlóján. Fotó: Szemessy Kinga

Charmatz úgy fogalmaz, hogy ez a kiállítás a Musée de la danse mentális helyének felel meg. A másik tárlatban a Tate Modernben kiállított tárgyak mellett, a múzeum területén elszórva helyezkedett el húsz táncos, akik a 20. század különböző táncstílusait mintegy „élő” kiállításként, archívumként mutatta be a közönségnek 20 Dancers for the XX Century címmel. Többnyire kortárs, modern, poszt-modern koreográfusi munkák voltak láthatóak, melyeket egy műsorfüzet segítségével lehetett beazonosítani. Minden előadó egy egyéni történelmet közvetített (pl. Vera Mantero portugál táncművész Perhaps she could dance first and think afterwards című 1991-es koreográfiája), melyen keresztül szélesebb körben, közösségi úton fedezhető fel a tánc, táncművészet.


Vera Mantero Perhaps she could dance first and think afterwards című koreográfiájának előadásakor a Tate Modern egyik kiállítótermében. Fotó: Szemessy Kinga

Így a táncos szakma úttörőit, különféle meghatározó korszakokat és azok alakjait jelenítettek meg az alkotók, mint például Charlie Chaplint, valamint a kortárs „Krumping” vagy „krump dance” műfaját, ami egy street dance forma az Egyesült Államokból. A táncot a szabad stílus, expresszív mozdulatok, túlzó és energetikus mozgások jellemzik. A szereplők többnyire táncolnak, bemutatót, előadást tartanak, beszélnek az emberekhez, így Charmatz szerint az alkotók teste, azok közössége itt egy táncos-múzeumi térként jelenik meg.

A harmadik teremben, a Tate Modern Turbine Hall termében, három kiemelkedő esemény is történt. A nap 12 órakor kezdődött egy közös bemelegítéssel, melybe Boris Charmatz bevonta a látogatókat is.


Bemelegítés közben. Fotó: Székely Anna

Az első feladatban a közönség tagjainak párokat alkotva egymás vállát, majd derekát megfogva, közelebb kellett állniuk egymáshoz. Itt az volt az instrukció, hogy gondoljanak vissza 1982-re, hogy mi történt akkor (vagy ha az illető nem élt még: mi történhetett), majd pár másodperccel később felcsendült a Házibuli című film talán egyik legismertebb dala, Richard Sandersontól a Reality, és a tömeg lassúzni kezdett. Charmatz a bemelegítés alatt folyamatosan instrukciókkal látta el a résztvevőket, történelmi évszámokat, korszakokat kiemelve, mint például az ókori Görögország, 1920-as évek stb., melynek célja a történelem felfedezése, megjelenítése volt különböző mozdulatok, gesztusok és pózok segítségével.

Charmatz egy képzett táncos, így a tánctörténet olyan momentumait is belecsempészte a gyakorlatba, mint például Mary Wigman munkásságát, azonban magáról a művészről nem tett említést, csupán a korszakot jelölte meg. Wigman Witch Dance című koreográfiájának jellegzetes mozdulatát használta, a földön felhúzott és széttárt lábakkal való ülést, majd ebből a helyzetből a láb kézzel való emelésével lépkedett körbe.


Adrénaline – diszkó a Tribune Hallban. Fotó: Székely Anna

A nap egy Adrénaline: a dance floor for everyone elnevezésű diszkópartival, egy közös tánccal, valamint Boris Charmatz manger című koreográfiájával zárult. A Musée de la danse projekt célja, hogy a látogatók a táncművészetet megtapasztalják, más felfogással térjenek haza otthonukba, nem csupán azzal, hogy a kiállításon láttak „valamit”, így az élményeik megmaradnak a „testükben” is.


manger és a közönség. Fotó: Székely Anna

A Musée de la danse Charmatz munkásságára és koreográfiáira, valamint az egyéni művészek alkotásaira koncentrált. A cél mindenekelőtt a tánc átélése, a részvétel volt, tehát, hogy a látogató olyan benyomással térjen haza, hogy ő is megtapasztalta a táncművészet egy szeletét. A már említett kiállítótermekben a táncosok, művészek is tárggyá váltak, hiszen a látogatók nem értek hozzájuk, nem táncoltak velük.


manger. Fotó: Szemessy Kinga

A bemelegítés során Charmatz egy érdekes ötlettel állt elő, hogy a történelmi korszakokat mindenki a maga elképzelése szerint jelenítse meg, azonban felmerül a kérdés, hogy a „laikusok” ezt a fajta „kiállítást” mennyiben értik meg. Nevezhető-e ebben az esetben laikusnak az olyan látogató, akinek nincs köze a táncművészethez? Hiszen valószínűleg ahhoz sem ért, hogy hogyan kell egy márványszobrot megfaragni, mégis bejön máskor is a Tate Modernbe.

Székely Anna