Szoborharc és utcai gyász

Kié itt a tér? Aki elnevezi? Aki megjelöli? Hogyan politizálódik az utca vagy lesz a gyász színterévé? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre kereste a választ dr. Árvay Anett, az SZTE BTK hungarológia programjának oktatója, február 18-ai, a Szegedi Tudományegyetemen, a Magyar Földrajzi Társaság szervezésében tartott nyílt előadásán, miután Mucsi László kissé hosszadalmas bevezetője után megkapta a szót.

Dr. Árvay Anett Kenneth E. Foote professzorral és dr. Tóth Attila művészettörténésszel közösen készülő könyvének fő gondolatait tárta az egészen szép számban megjelent közönség elé. Már az előadás elején megnyugtatott mindenkit, hogy a kutatás középpontjában álló utcaátnevezések és a szoboravatás, -rombolás vagy -újraavatás szüntelen körforgása nem kizárólag magyar betegség. Azt azért hozzátette, hogy

a közép- és kelet-európai közterek jóval terheltebbek nyugati társaiknál,

legalábbis ami az emlékműveket illeti. Ennek viszont nem(csak) a temperamentum vagy valamiféle genetikai szoborállítási kényszer az oka, a valószínűbb magyarázat az, hogy ezen országokban több politikai rendszernek és versengő ideológiának volt lehetősége és szüksége nyomokat hagyni az utcákon, parkokban és tereken, illetve feldolgozandó történelmi trauma is akadt bőven a térségben.


Dr. Árvay Anett. A szerző felvétele

Ezzel el is érkeztünk az emlékművek fő funkcióihoz, amelyek között megemlíthetjük a domináns ideológia propagálását, a hatalmon lévő rendszer megerősítését, de akár egy közösség eszközét is a gyász kifejezésére. Arról, hogy éppen melyikkel van dolgunk,

gyakran árulkodik a helyszínválasztás is.

Az előadó szerint egy esemény – természeti vagy történelmi katasztrófa – valódi színterének megjelölése egy szebb, őszintébb gesztus, és nagyobb eséllyel fejezi ki egy közösség természetes igényét a megemlékezésre. Ilyen megmozdulás egy várost elmosó árvíz után a tetőző vízszint feltűntetése az épületeken. A kollektív gyász meghittebb kifejezéséhez nem feltétlenül van szükség grandiózus monumentumokra, gyakran elég például a hozzátartozók által állított márványtábla, melyre a faluból kitelepített kulákok névsorát vésték fel, esetleg egy kegyhelyként szolgáló ivókút is. Általában ezekből lesznek a zarándokhelyek,

ahol az emberek koszorúznak, sírdogálnak, mérgelődnek.

A helyszínválasztásnak viszont lehet más motivációja is: a minél nagyobb közönség és hatás elérése. A települések gyakran látogatott, központi terei mindig népszerűek szoborállítási szempontból. Ebben az esetben sokszor mellékessé válik, hogy a bronzba öntött alakoknak vagy a domborművön megörökített történelmi epizódnak van-e bármi köze az adott parkhoz vagy főutcához. Az ilyen, területhez nem kötődő emlékművek

erőltetettek, irányítottak, pusztán politikai célúak

dr. Árvay Anett szerint, hiszen a múltról alkotott képet igyekeznek egy ideológiának megfelelően átformálni, és/vagy éppen bűntudatot kelteni a szemlélőben.

De mi történik a centrumokban tolongó, kőbevésett hősökkel, ha egy új, domináns ideológia üti fel a fejét? Jó eséllyel a budapesti Sztálin-szobor sorsára jutnak, vagyis veszniük kell, méghozzá minél teátrálisabban. Ezzel a rítussal lehet kitörölni a kollektív emlékezetből azt, amit a szoborállítás és -avatás belevésett.


A budapesti Felszabadulás emlékműből lett Szabadság-szobor. (Forrás: egykor.hu és Wikipédia)

Ha az eszme már le is tűnt, azért van némi esély rá, hogy a szobor még menthető, csak az új rendszer szellemének megfelelően meg kell tisztítani, majd új jelentéssel felruházni – tudjuk meg az előadótól. Ilyen átalakuláson ment keresztül a budapesti Szabadság-szobor is, leánykori nevén a Felszabadulási emlékmű. A szoboregyüttes eredetileg a szovjet hadsereg hőstettét volt hivatott hirdetni, ez az üzenet viszont a rendszerváltás után nem örvendett nagy népszerűségnek, ám a főváros részévé vált nőalak lerombolása sem tűnt elfogadható megoldásnak. Így a felszabadulás jelképét egy szemnél kivágott lepellel napokig letakarták, a szovjet motívumokat, mottókat és a négy méter magas orosz katonát az emlékműről eltávolították, hogy a pálmafaágat tartó hölgy Szabadságként születhessen újra.

Dr. Árvay Anett azt is elmondta, hogy a megjelölt terek jelöltek maradnak emlékműrombolás után is, hiszen azok helyére kerülnek az új eszmét hirdető alkotások, rituálisan is felülírandó a régi ideológiát. A magyar történelemben erre a folyamatra bőven akad példa, melyekből kaphattunk is egy – a repülő időre való tekintettel – gyorsított ízelítőt.

Az elmúlt száz év versengő ideológiái látványosan formálták a tereket.

Először a korai első világháborús emlékművek képei vetültek az előadóterem falára, melyek a bátor, önfeláldozó katonák előtt tisztelegtek, és fő motívumaik a szenvedés és bánat ábrázolásai voltak. A robbanásszerű térmegjelölés csak a Tanácsköztársaság ideje alatt kezdődött el, ekkor gombamód nőttek ki a földből az idő híján nem túl tartós anyagból készült Marx-szobrok, amelyek lenyűgöző gyorsasággal vették birtokba a legfontosabb utcákat.


Budapest, V. kerület, Szabadság tér, 1938. Irredenta emlékhely virágokból,
szemben a Honvéd utca. Fotó: Fortepan / Major György adományozó

Ezeket váltották fel a Horthy-korszak irredenta emlékművei, amelyeket a trianoni békeszerződésből fakadó emberveszteség és gyász ihletett. Az időszakot a félárbocra eresztett zászlók és kertépítészeti remekművek jellemezték, ahol még a kiválasztott növényfajták – borostyán, szomorú eper – is a bánatot szimbolizálták. 1949 után viszont ezek is száműzetésbe vonultak a szovjet felszabadulási és a Tanácsköztársaság-emlékművek, a Sztálin-szobrok és a lassan egyre emberibbé váló Kun Béla-ábrázolások miatt.


Varga Imre: Kun Béla emlékmű – Szoborpark Múzeum. Forrás: Wikipédia

Egészen a rendszerváltásig, amikor újra feléled a köztéri Trianon-emlékezés, csak „szerencsére” ekkor már társadalmi vita övezi – jegyezte meg dr. Árvay Anett.

Az előadás során nem derült ki egyértelműen, hogy ez a kósza megjegyzés elsősorban a megemlékezés tényére vagy inkább a mikéntjére utalt-e. Az viszont igen, hogy az előadó szerint az újabb hullám alkotásai szélsőségesebb érzelmeket közvetítenek és gyakran giccsesebbek elődeiknél. Erre példaként láthattuk a szárnyait egy panel előtt széttáró, kontextusát vesztett Reiner Frigyes parki turulmadarat.


Domonkos Béla Trianon-emlékműve Zuglóban, a Reiner Frigyes parkban. Forrás: budapest-foto.hu.

A rendszerváltás után nemcsak a Trianon-emlékművek nyertek teret, hanem minden, a szocializmusban meg nem örökíthető téma, így az újabb szobordömping során helyet kapott a holokauszt-emlékezés is. Az első kegyhelyek zsidó temetők, zsinagógák környékén jelentek meg, akárcsak az 1990-es Emanuel Emlékfa, amelynek leveleire folyamatosan vésik fel az áldozatok neveit.

A bemutatott alkotások kapcsán felmerült az a kérdés is, hogy egy emlékműnek mennyire kell közérthetőnek vagy művészinek lennie, hol van az értelmezhetőség és a propaganda határa. Az előadó az esemény borítóképéül is választott Cipők a Duna-parton című alkotást emelte ki mint az egyensúly szempontjából sikeres emlékhelyet a modernebb, nehezen dekódolható, akár rossz helyen elhelyezett művekkel szemben.


Cipők a Duna-parton. Forrás: Wikipédia

Az elhangzott párhuzamokból és szembeállításokból valamelyest az is kiérződött, hogy dr. Árvay Anett a Trianon-emlékműveket a képzeletbeli skála negatívabb végén, a főként propagandaként besorolt monumentumok közé helyezte el (hangsúlyozva a mesterséges térválasztásokat), szemben a holokauszt-emlékművekkel, ahol a tragédia feldolgozása került inkább az előadás fókuszába. Arra viszont már nem tért ki, hogy előbbi emlékműveket miért nem lehet vagy érdemes a „személyes” gyász kifejezéseiként, utóbbiakat pedig akár politikai aktusokként is értelmezni. Ez a mozzanat sejttette, hogy minden igyekezet ellenére

nehéz a témáról „megfelelő távolsággal”, objektíven szólni.

És valóban, az emlékműveket állandó vita övezi, és ez a konszenzushiány néha látványos módon ölt testet. Erre példaként merült föl A német megszállás áldozatainak emlékműve, amely ellen a zsidó hitközség 2014-ben tiltakozásba kezdett, mivel a Gabriel arkangyalt és a német birodalmi sast ábrázoló szoborkompozíció üzenete megítélésük szerint Magyarország holokausztfelelősségét hárította. A tiltakozás során a készülő alkotást körülvevő kordonoknál elhelyezett személyes tárgyakból egy „eleven emlékművet” hoztak létre, így a téren két múltértelmezés került egymással szembe.

Az előadás egyik záró képeként megtekinthettük az október 23-ai megemlékezések pártonként eltérő útvonalainak és koszorúzott emlékműveinek térképét, ami jól szemléltette, hogy a magyar tereken mennyiféle versengő ideológia hagyott nyomot.

Néhány perc még a közönségkérdésekre is maradt. Az egyikre adott válaszból megtudhattuk, hogy a jelektől hemzsegő magyar közterekről csupán angol nyelven olvashatunk majd, a készülő könyv magyar publikálása főként biztonsági okokból marad el. Kár, hiszen a hamarosan sorra kerülő március 15-ei emlékezéslabirintusban és a folyamatos szoborháborúk kereszttüzében fejét kapkodó magyar közönség is valószínűleg szívesen olvasna arról, hogy mi és miért is történik az őt körülvevő utcákon és tereken.

Balogh Réka