Szivárvány fekete-fehérben

2017. február 11-én este lassan szállingóztak az érdeklődők a szegedi Grand Café vetítőtermébe, ahol Hanzli Péter előadó türelmesen várta a közönséget, valamint azt, hogy összeálljon a technika. A vetítővászon sarkában végre feltűnt a projektor fénye, és épp olvasható betűkkel kirajzolódott az előadás címe: Szivárvány-vászon. LMBTQ emberek a filmtörténetben I. 1895-1969.

A majd’ évszázados áttekintés némi szabadkozással kezdődött: részben azért, mert Hanzli Péter enyhe megfázással küzdött, ahogyan azt bögréjét szorongatva jelezte, részben azért, mert a technológia zökkenőmentes irányítása megkívánta, hogy az előadó laptop mögé üljön. Végül, mert a címben szereplő LMBTQ betűszó (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális) gyakran anakronisztikusan hathatott, hiszen olyan időszakokról is szó esett, amikor ez a kifejezés még nem létezett. A választás viszont a hallgatóságnak kedvezett, támpontot adott a téma beazonosításában.


A Háttér Társaság logója és Hanzli Péter, az egyesület ügyvivője a szegedi Grand Caféban

Ezután dióhéjban megismerhettük a Háttér Társaságot, amelynek munkatársaként érkezett Hanzli Péter az egyetemi városra jellemzően csendes szombat este a kávézó-moziba. Nemcsak emiatt köszönhettük a programot az 1995 óta LMBTQ emberek segítésével foglalkozó egyesületnek, hanem azért is, mert

az ő adatbázisuk tette lehetővé, hogy egy ilyen részletes áttekintés megszülessen.

A Háttér Társaság ugyanis „minden témába vágó dokumentumot gyűjt” a plakátoktól a szépirodalmi műveken keresztül a filmekig. A Háttér Archívumnak becézett összesítés pedig hamarosan elérhető lesz a www.hatter.hu weboldalon (már ami a filmeket és az irodalmat illeti), hangzott el a bevezetőben.

A mini kitérő után már tényleg a filmek kapták a főszerepet. Kiderült, hogy a korai fekete-fehér mozgóképeken valamivel könnyebb a szivárvány nyomára bukkanni, mint az első színes vetítéseken, legalábbis az Egyesült Államok tekintetében. Ezért főként a Hays Code (becsületes nevén: Motion Picture Production Code), a Hollywoodot irányító, szigorú filmcenzúra-szabályzat okolható, amely a homoszexualitással és transzneműséggel együtt számos témát tabusított. Az 1895 és 1969 közti, de különösen az 1930 utáni Amerikában – a cenzúra bevezetése után – csak eléggé áthallásosan kerülhetett széles vászonra az LMBTQ kérdés. Európában viszont születtek szabadabb produkciók is, bár itt sem sok.

A bő kétórás előadás zöme a gyors áttekintés illusztrálásával telt, Hanzli Péter hosszú és részletes filmlistát hozott magával, egészen a némafilmeknél kezdve a sort. A szóban forgó jelenetek nagy részét pedig szemlézhettük is. Ez közönségbarát húzásnak bizonyult, hiszen a gyakran bohókás jeleneteket is felvillantó moziválogatás könnyedebbé tette az egészestésnek számító prezentációt. „A kellemest a hasznossal” elvén az előadó lehetőséget adott a szösszenetek LMBT-színezetének elbírálására is, a kritikus helyeken pedig kommentárjaival áldásosan segítette a többféle értelmezést.

Így volt ez például az 1927-es Szárnyak / Fiatal sasok esetében is, ahol az egyik főszereplő haldoklását kísérő majdnem-csókjelenetet alig lehetett nem homoszexuális szerelemként értelmezni, bár a cselekmény szerint pusztán két jóbarát végső búcsúja látható. Hanzli megjegyezte, hogy itt

mindenképpen számolni kell a némafilm korlátaival is, amelyek szükségessé tették az eltúlzott gesztusokat.

De eddig, vagyis az első Oscar-díjas filmig még hosszú út vezetett, amely Edison egypercesével, az egymással táncoló fivérekkel kezdődött. Szó esett az első cross-dressing jelenetet tartalmazó, 1895-ös Ali hercegnőről is, ahol egy „szakállas hölgy” egyiptomi táncot lejt (hiába, nincs új az eurovíziós nap alatt). A példákból az rajzolódott ki, hogy elsősorban a sissy-n, az erősen nőies férfi komikus karakterén (például Algie, the Miner, 1912, The Soldiers, 1923) és a vígjátékokba illesztett, félreértéseknek köszönhető, így fel is oldott szerepcseréken keresztül (mint a The Florida Enchantment, 1914, a Chaplin a filmstúdióban, 1916) kapott teret a nemi hovatartozás ilyetén feszegetése.

Persze, a homoszexualitással nyíltan foglalkozó némafilmre is akadt példa, de főként Európából. Richard Oswald oktatófilmje, a Más, mint a többiek nem ok nélkül érdemelt ki valamivel több szót. A Magnus Hirschfeld szexológus közreműködésével készült film Paul Körner tragikus történetét mutatja be ismeretterjesztő szövegek beékelésével. A mű az abban használt fogalmak szempontjából is érdekes, mert már itt felbukkan a „harmadik nem” kifejezés, de a homoszexuálisok, transzvesztiták és hermafroditák gyűjtőfogalmaként.

Bár az estére összeállított listán a férfi-férfi viszonyok dominanciája érződött, azért a leszbikusként értelmezhető jelenetek is kaptak némi időt és teret: többek között a Pandora szelencéjében (1929) két nő táncjelenetével vagy Marlene Dietrich szmokingos csókjával a Marokkóban. Ez utóbbi viszont már a hangosfilmek világába vezetett át, és még épp megúszta a Hays-kódexszel fémjelzett korszakot.


Marlene Dietrich a
Marokkóban

Egy-egy megjegyzés erejéig érdekes párhuzamok és visszásságok villantak fel, ugyanis a cenzúra virágkorában a szexuális perverzióként kezelt egyneműek közötti erotikus kapcsolat ábrázolása éppúgy tilos volt, mint az etnikailag vegyes pároké. Mindeközben „a nemzet, faj vagy vallási kisebbségek elleni szándékos bűncselekmény” sem kerülhetett a hollywoodi repertoárba.

Az előadó szerint így három plusz egy bónusz trend rajzolódik ki abból, hogy hogyan lehetett mégis megkockáztatni a tiltott nemi viszonyok és szerepek ábrázolását. A sissy-karakter továbbra is vígjátékkellék maradhatott, ám megjelentek a vásznon az egyértelműen negatív figuraként láttatott,

pszichopata homoszexuálisok,

illetve a tragikus sorsú LMBT-szereplők is. Persze, előfordult átfedés is, főleg a két utóbbi csoport között, továbbá általában óvatos megközelítések tűnnek fel. A negatív kategória győztese viszont egyértelműen az általános derültséget okozó Drakula lánya, amelynek már csak Sándor, a marcona magyar szolga és Erdély igen eredeti képe miatt is érdemes megszavazni az egyórányi figyelmet.

Az extra pedig a sejtetés, a többértelmű, homoerotikus jelenetek, feltételezhetően meleg vagy leszbikus alakok. Az ide sorolható filmek nagy része egyébként nem több, mint egy-egy kósza, csodáló pillantás, de ezt a tábort színesíti a Vörös folyó szimbolikusként értelmezhető pisztolyméregetős jelenete is. A csoport utolsó filmrészlete alapján érthető az extrémnek tűnő álcázás: az utalásokkal terhelt, de a szombat esti közönségnek egyáltalán nem botrányos fürdőjelenetet ugyanis még az 1960-as Spartacusból is

ki kellett vágni ahhoz, hogy a szemérmes nézők elé kerülhessen.

Valószínűleg nemcsak a Kubrick-mű, az előadás is átesett némi kurtításon, de utóbbi sokkal inkább a rohamosan fogyó idő, mint túlzott merészsége miatt. Így a cenzúrát elkerülő undeground filmekkel és az európai alkotásokkal kevesebbet időztünk, bár az így is kitűnt, hogy ezek a korszak sokkal komplexebb kérdésfeltevéseket megengedő darabjai. Az underground világból olyan hírességek köszöntek be, mint Ed Wood (a Glen vagy Glendával) és Andy Warhol (a Blow Jobbal és a Magányos cowboyokkal). Az európai válogatás pedig a szivárvány rengeteg árnyalatával kecsegtetett: a bentlakásos leányiskolában bimbódzó szerelemtől a minden családtaggal viszonyt kezdő világfin és magyar cross-dressingen át a meleg zsarolástörténetig.


A
Glen vagy Glenda plakátja és főcíme

A sokrétű témát felvázoló, a beígért műsoridőn kissé túlszaladó előadás után bőven maradt még tér a kíváncsiságnak. Én például azon elmélkedtem, hogy a filmrepertoár férfitöbbsége vajon csak a válogatás eredménye, vagy a leszbikus viszony még inkább háttérbe szorult a mozgóképek első hetvennégy évében. Téves-e az a benyomás, hogy legalábbis az USA-ban főként a negatív ábrázolásba fért bele a nők közötti erotikus viszony? Vajon az ilyen jellegű elemzések kockára tették volna az előadás egyébként dicséretesen megőrzött tárgyilagosságát? Megérte volna beáldozni a példák némelyikét hasonló állásfoglalásokért?

A felgyülemlő kérdéseknek teret engedve meg is kapta a szót a közönség kitartóbb része. A felszólalók viszont főként a kedvenc filmjüket hiányolták, esetleg annak lehetséges értelmezését osztották meg az előadóval. Így Hanzli Péter mentegetőzhetett, hogy azért annyira mégsem kevés az LGBT-film, hogy két órába minden beleférjen. A taps persze így is járt, és cserébe érkezett a ráadás: a női ruhába bújt Kabos Gyula és a Lila akác.

Balogh Réka