Szeretetre éhes borzalmak

Dokumentumfilmet nézni számomra leginkább olyan, mint mindent a háttérből figyelni. Egy tökéletesen felállított díszlet mögött állni, elhúzni a függönyt, és onnan, a sötétből, az egymásra dobált kellékek között álldogálva nézni, hogyan kel életre mások által az a sok, halomra hányt, élettelen tárgy. A dokumentumfilm határtalansága más, mint bármely egyéb zsánerű mozgókép határtalansága. Úgy próbál beszélni – főként problémákról –, ahogy semmilyen más műfaj nem tud. Ritkán választ csak ki karaktereket, akikkel adott esetben azonosulhatnánk, sokkal inkább behajít minket a többi ember közé, hogy nézzünk és lássunk magunktól; itt senki nem fogja a kezünk, ami narratíva pedig felszegi fejét, az sem azért van, hogy megfejtse nekünk egy-egy történet lényegét. A dokumentumfilmeket nézve személy szerint mindig úgy érzem, hogy negyedannyira sem vagyok okos, mint amennyire gondolom, hogy még mindig tökéletesen keveset tudok a világról, amit pedig tudok, sokszor egy olyan szegmensben tárolom, amelyről hajlamos vagyok megfeledkezni.

Szerencsére nem mindenki ilyen, épp ezért lehetséges, hogy az immár 15. alkalommal megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál sikere töretlen. Ez nem a finoman csillogó, feltűnő siker, ez a halk, de páratlanul erősen gyökerező renomé, amelyből igazán kevés van manapság. A fesztivál versenyprogramja több téma köré épült, úgymint Emberi jogok, Magyar panoráma, Diákok és Elsőfilmesek, Életünk a munka, Az emlékezés formái és a Földünk a tűréshatáron.

A kecskeméti, pécsi és budapesti vetítések (Toldi Mozi, Művész Mozi, Kino Café Mozi, Trafó, Blinken OSA, CEU) mellett a szegedi válogatás (Grand Café Szeged, Megálló – Tarján felett az ég) különösen erősnek bizonyult, itt láthatták az érdeklődők többek között az Emberi jogok kategórián belüli Srbenkát, vagy A költőnőt (The Poetess) a Magyar Panoráma egyik gyöngyszemét, a Nagyi projektet, Az emlékezés formáin belül pedig az Élete virágját (La flor de la vida), a Maradványokat (The Remnants) és a Jó estét, Mr. Waldheim-et (The Waldheim Waltz). A szelekció jó érzékkel építi egy értelmezési körbe a különálló darabokat. Laosz ma is időzített bombákkal teli területén, a rakétafesztiválon gyermeki örömmel teli öregember gyakorlatilag semmiben sem különbözik a Nagyi projekt szintén idős, ám kortalan humorú ex-Bletchley Park-beli háborús kémnőjétől, mégis tökéletesen külön világ a kettő. Talán azért nem érzek elsőre nagy differenciát, mert ha csak az embereket vizsgálom, akkor nem érzékelem a határokat: ugyanaz hajtotta őket, a jelenükben létező pozitív dolgokba való kapaszkodás a folyamatos félelem és a kevésbé boldog időszakokra való metsző emlékezés mellett. A legjobb ugyanis az, hogy nagyon is tudják: ezek a hibák, ezek a boldogtalan tényezők is hozzájuk tartoznak.

Az Élete virágja című film imádnivalóan exhibicionista főszereplője, Aldo például megtestesít egy olyan karaktert, amilyennel szerintem mindannyian találkoztunk legalább egyszer életünkben. Az ember, aki mindenkit fel akar vidítani, aki a legszürkébb mondatunkat is fel tudja dobni egyetlen jól irányzott szóviccel, vagy pusztán csak azzal, hogy pimaszul kiforgatja szavainkat, és aki szereti elhitetni, hogy nem ismeri a rosszkedvűséget. Aldo kezdetben talán saját akaratán kívül – később ebbe is derűsen beletörődve – meri sérülékenynek és szomorúnak, hovatovább felelősnek és cseppet sem szeretnivalónak mutatni magát. Hagyja ugyanis, hogy volt felesége, Gabriella szemén keresztül is lássuk, akiről pedig süt, hogy egy teljesen más képet ápol erről a férfiről, mint mi. Talán ez is egy igazán fontos eleme a szerelemnek, nemcsak az, hogy ki mit lát szépnek, jónak és értékesnek a másikban. Aldo, bár a fél karját odaadná, hogy gyermekei anyja ugyanúgy nézzen rá, mint azon a festőien szép 8mm-es filmen, abba is betekintést nyújt, hogy ugyanez a nő már elhúzza a kezét az övétől a repülőtéren. Nem haragból, nem sértettségből, pusztán csak a benne lezajló változások okán.

Az emlékezésnek vannak kevésbé jó, nota bene dühítő formái is. A Jó estét, Mr. Waldheim megtekintése után például egészen úgy éreztem magam, mint akinek törni-zúznia kell – közben meg több mint harminc év távlatából, megannyi, azóta látott-hallott szörnyűség után mégis mi értelme lenne? Waldheim már nem reagálna rá, és ha reagálna is, vélhetően ugyanabban a leereszkedő hangnemben tenné, amelyben a felvételeken is beszél. Talán egy politikust sem láttam még úgy beszélni kollégáival és neves újságok szókimondó riportereivel, mint őt, mintha csak a négyéves fiát kapná hazudozáson. Mintha az összes, ellene kínkeserves, bürokratikus módon megszerzett, hiteles bizonyíték egy törött játék lenne, amit Waldheim egy elegáns mozdulattal, némi atyai feddéssel a kukába hajítana. Ültem, és ugyanazzal az enervált kiábrándulással néztem a tehetetlen, feltüzelt, egymás torkának ugró tüntetőket, mint a higgadt, eszes marxistákat, akiket mind ugyanaz a jótékony cél hajtott, hogy a háborús bűnös Waldheim ne lehessen felelős az osztrák népért. Kiábrándító volt látni, hogy nincs ellene forgatókönyv, vagy ha van is, az sem ér semmit. Hogy már a nyolcvanas években is hiába tették össze, amijük volt, évtizedeken átívelő ereje van valamiféle nacionalista illúziónak, amelyre mindig hivatkozhatunk, ha ennek égisze alatt szörnyűségek történnek.

A Nagyi projekt szívmelengető, jóllehet, a derűs felszín alatt itt is megszorongatják a torkunkat, de nem azért, hogy ne lendüljön át egy hibátlan generációs vígjátékba, hanem mert a dokumentumfilm sajátja, hogy bár csupán lenyomat, mégis próbál kevéssé eltérni a valóságtól, és hogy a bűbájos nagymamák is hibákkal teli, érdes, roppant izgalmas, önkritikus személyiségek. A magyar, angol és német fiú, aki összehozza a nagymamákat a film erejéig, szintén sokat tanul meg önmagáról, a családjáról, a kötődésről és arról, hogy mennyire számítaniuk kell az elődök mintáinak az életben. Ez is egy nagyon érdekes nézőpontja a férfi-nő kapcsolatnak, például, hogy melyek azok a témák, amelyekre egy fiú unoka másként, adott esetben szimpatikusabban reagál, mint egy lány. Hogy huszonéves fiúknak igenis van szociális érzékenységük az idős nőkkel való kommunikációra, hovatovább még az idős nők fiatalkori, korhatáros történeteinek feldolgozására is. A Nagyi projekt után garantáltan mássá válik a világ, nem lesz látványos változás, csak az ember valami egészen apró, megfogalmazhatatlan dologgal lesz több, és ha jó kapcsolatot ápol a nagymamájával, égető vágyat érez majd arra, hogy szeretetét kifejezze, ha megteheti.

Dokumentumfilmet nézni nem könnyű, de szükséges, mert bár sohasem lehetünk eléggé felkészültek arra, amit látni fogunk, megéri akkor és ott szembesülni a filmek által bemutatott valósággal. Hol irigykedünk, hogy nem mi lépkedünk ott, nem mi beszélgetünk ezekkel a felejthetetlenül vibráló emberekkel, hol meg hálásak vagyunk, hogy nem mi állunk ott a káosz kellős közepén, hogy nem nekünk kell megküzdenünk a szikrázó tekintetekkel – bár én kivételesen szerettem volna most ott állni. Azt hiszem, meg kell érni arra a vágyra, hogy a saját bőrömön kívánjam megtapasztalni azt, amivel még mindig csak a vásznon találkoztam.

Tóth Emese