Szalonképes indulatok

Számos alkalommal adott derültségre okot a Jancsó Miklós-filmekből ismert Kapa és Pepe vulgáris beszédstílusa, a nézőközönség egy része viszont lázadozni kezdett miatta. Ekkor Jancsó, mintegy önreflexív módon szándékosan kínosan cizellálta a duó néhány párbeszédét, és habár a nézők továbbra is nehezményezték a dolgot, egy dolog kiderült: a káromkodásra szükség van. Persze, meg lehet lenni nélküle, bár nem hiszem, hogy emberek tömege éli le életét a „rohadt életbe” vagy a „bassza meg” frázisok nélkül – hogy csak a mainstream káromkodásokat említsem.

A Szegedi Nemzeti Színházban futó Az elveszett levél rokonítható a Jancsó-filmekben felmerülő álságos problematikával. Ha úgy képzelik, hogy az obszcén beszéd nélkül az előadás végtelenül kulturális és magas művészet lesz, ki kell ábrándítanom a jövőbeli nézőket. Ion Luca Caragiale műve is elég érzékletesen bemutatja, milyen világ lenne az, amelyben a „szar” helyett a „kaksi”-t használnánk. Nem túl motiváló, az biztos.


Csorba Kata és Borovics Tamás. Fotó: Jánosi Eszter

A történet az egyik legáltalánosabb gegen alapszik, egy szerelmi dráma kirobbanásához vezető levél, amellyel aztán politikusok, újságírók és még sokan mások pingpongoznak, ki-ki a saját maga pozicionálásának érdekében. A megye prefektusa (mily meglepő: Prefectus; Borovics Tamás) üzekedése Zoelettával (Csorba Kata), az Elnök úr (Jakab Tamás) feleségével felettébb átlagos lenne, ha nem fűszerezné meg ezt az egész szappanoperát a politikai korrupció. Még jobban sarkítva, egy megelevenedett Blikk-címlap a legjobb kifejezés, mind látvány, mind alakítás szempontjából, és

ez hol szórakoztató, hol pedig sok.

Ádám Tamás rendező egészen jó helyeken ragadta meg a dramaturgiailag fontos momentumokat, valamint a figurák leghangsúlyosabb, karikaturisztikus tulajdonságát, bár utóbbi hagy még némi kívánnivalót maga után. Jakab Tamás, Barnák László, Borovics Tamás és Poroszlay Kristóf még megfelelően adagolja azt a ripacskodást, amely sajátja Caragiale komédiájának, a többi szereplő viszont túlzottan harsány. Bár tudjuk, ki, miért, mikor lép éppen színre, a poénok mégsem úgy ülnek, ahogyan kellene. Rengeteg fárasztó szóvicc hangzik el több szereplő szájából, és remek példát láthatunk arra a szembenállásra, hogy egy nagyjából átlagos humoros rész hogyan lehet jobb és hogyan lehet rosszabb.


Pálfi Zoltán és Gömöri Krisztián. Fotó: Jánosi Eszter

Amíg az Ügyvéd úr (Gömöri Krisztián) és a Jogőr úr (Pálfi Zoltán) kvázi küzd azért, hogy a Max Bialystock és Leo Bloom-szerű comic relief párosuk működjön, addig Barnák László készenléti Dudu-ja laza és szórakoztató. Nem túl változatos ugyan a TEK-egyenruhát megidéző outfit-ben végig színen lenni, és mégis kihozza a maximumot a gyakorlatilag ugyanolyan fárasztó szóviccekből és helyzetkomikumokból, mint amilyen Gömöriéké.


Csorba Kata és Barnák László. Fotó: Jánosi Eszter

Mira János díszlete pazar, szépen felelget a dramaturgiai káoszra, amely egyszerre alakul ki a színpadon játszók közt és a nézők fejében, de paralell Caragiale színházban szerzett tapasztalataira is, minden roppant teátrális és koncentrált, még az árnyékszék is egyfajta színpadként működik. A nappaliból nyíló ligetsorból, középen a már említett, fontos beszélgetések helyszínéül szolgáló árnyékszékből, valamint a szökőkútból – amelynek fenekéről olykor-olykor felbukkan egy rezignáltan megszólaló, név nélküli állampolgár (Hodu Péter) – álló látvány egy Terry Gilliam-féle Storytime-epizódra hajaz. Nota bene, az állampolgár felbukkanása egyben az események közti fellélegzés is,

komolyan jótékony hatással van az idegrendszerre,

főleg a darab végéhez közeledve – arról nem is beszélve, hogy ugyebár ő reprezentál minket, akik szintén külső szemlélőként vagyunk jelen. Feltűnésekor Prefectusék mindig lefelé beszélnek, a színpad egy teljesen más pontjára fókuszálva, holott tőlük pár méterre látható csak a szereplő.


Hodu Péter, Borovics Tamás és Csorba Kata. Fotó: Jánosi Eszter

Kire szavazzak, mondják már meg!

hangzik el többször is ez a mondat a már-már bosszantóan vértelen karaktertől, amikor beugrik, hogy valójában milyen sokan is vannak a bosszantóan vértelen szavazó állampolgárok. Ez a húzás a produkcióban kifejezetten okos és egyben fájdalmas status quo Magyarországra, de akár bármelyik európai ország közhangulatára nézve 2016-ban.

Nem tökéletes tehát, de hasznos vállalása a teátrumnak Caragiale abszurd világa. Küllemre is vagányabb, szimbólumok szintjén is bevállalósabb, mint a többi futó darab, és ha a lelkendezésre még nem is szolgáltat alapot, talán egy új, ígéretesebb irányt sikerült belőnie a jövőt illetően.

Tóth Emese

(Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél. Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Ádám Tamás)