Reszketés a zöldhatáron

Éjfél van, és még nem alszom, pedig már jó régóta fekszem az ágyban. Azon tűnődöm, hogy vajon mi fog velünk történni pár óra múlva. Kikkel fogunk találkozni? Elfutnak majd előlünk? Vagy bántani fognak? Hányan lesznek? Mindjárt negyed egy, és még nem alszom. Biztosan minden rendben lesz – nyugtatom magam, talán már álmomban. Negyed kettőkor megszólal az ébresztő, felkelek és kimerülten, kusza érzésekkel indulok neki az éjszakának. Egy óra múlva a többiek már várnak a lakásom előtt. Beülök az autóba, és elindulunk. Szól a zene, beszélgetünk, kacarászunk, pedig tudjuk, hogy hová megyünk.

Ásotthalom, határátkelőhely. Szegedtől nagyjából negyven perc, mire megérkezünk. Kiszállunk, majd összeszereljük a kamerákat és rágyújtunk. Odahúzódok híradós ismerőseimhez, mert fázom és félek. Félek, mert a tegnap esti tévéműsor jár a fejemben, melyben a sztárriporternő szakértőkkel vitatkozott az illegális bevándorlókról. Félek, mert ők meggyőztek arról, hogy ezt kell éreznem. Nagyjából félórája állunk a sötétség közepén, és fülelünk, halljuk-e őket egy bokorban, fürkésszük az épp csak pár méterig elszóródó kocsilámpa fényénél látható utat: ott vannak-e, jönnek-e. Reccsenés hallatszódik, és most az eddig rajtam élcelődő kollégáim is elhallgatnak. Megállt az idő. Várunk. Nem jön senki, lehet, hogy csak egy állat volt az.


Fotó: Bárány István

Kisvártatva megérkezik a mezőőr, egy fiatal, jó kötésű férfi, akin látszik, hogy a napi rutin már megszoktatta vele azt az izgatottságot, ami most ránk telepedett. Kezd virradni, és eddig még egy lelket sem láttunk, amikor megszólal egy közelben lévő tanya riasztója. A mezőőr bepattan tiszteletet parancsoló autójába, és nekivág a félhomálynak, kutatva a „nem idevalósiakat”. Nekünk is cirkálni támad kedvünk, így beülünk mellé hárman, a többieket meg ott hagyjuk.

Tavaly augusztus óta tart a pokol

– mondja a mezőőr, aki azóta nem a saját megszabott feladatát végzi, hanem a migránsokat keresi és „fogja be”. Amint találkozik velük, azonnal hívja a rendőröket, akik elszállítják őket a Röszkénél található hangárba. Innen rabszállító kocsikkal, buszokkal viszik őket Szegedre, ahol ujjlenyomatot vesznek tőlük, majd Magyarország egyik menekülttáborába viszik őket, ahonnan kisvártatva távozhatnak.


Fotó: Bárány István

De merre távoznak? A legtöbben most Szíriából, Afganisztánból, vagy valamelyik afrikai országból érkeznek – de hová tartanak? Ez a kérdés foglalkoztat mindenkit, vagyis hogy Magyarország célország vagy tranzitország. A mezőőr szerint két csoportba lehet osztani az illegális migránsokat: vannak, akik az út mellett jönnek, és vannak, akik az erdőben vonulnak. Utóbbiak illegálisan is akarnak továbbállni, előbbiek átadják magukat a magyar hatóságoknak, és többségük csak az eljárást követően megy tovább nyugatra. Persze, jóval kisebb számban olyan is akad, aki nálunk szeretne letelepedni. Egy dolog azonban biztos: bárhogyan és bárhova is tartanak, nem lépnek fel erőszakosan a hatóságokkal szemben, így tavaly augusztus óta nagyon elenyésző az atrocitások száma.

Hallgatnám tovább a mezőőrt, azonban ekkor mozgolódásra leszünk figyelmesek. A határ felőli röszkei úton egy csoportot veszünk észre. Sofőrünk tempót vált, így egy szempillantás alatt a jó párszáz méterre lévő árnyalakokhoz érünk. Olyan gyorsan, hogy a közelgők fel sem tudnak ocsúdni. A szívem a torkomban dobog. Amikor odaérünk hozzájuk, egy páran elkezdenek szaladni előlünk. Kiugrunk a kocsiból, kiabálunk feléjük, hogy „no problem! no problem!” Ketten-hárman nem hisznek nekünk, de kilencen így is ott maradnak. Fél perc múlva már megértem én is, hogy miért nem futottak ők is el. A hét férfi közt egy nőt pillantok meg, aki karjaiban egy ötéves körüli, halálra rémült kisfiút szorongat.


Fotó: Bárány István

Amint a gyerek szemébe nézek, megszűnik a külvilág: a félelemmel riogatások, a szögesdrótok, a plakátragasztások és plakátrongálások, mert én most már csak őt nézem. Ő az, aki remeg, mert én már többé nem remegek. Adnék neki egy szelet csokit, ezért leguggolok hozzá, mire ő félénken, bizonytalanul, de végül elveszi és enni kezdi az édességet. Rámosolygok, és azt kívánom, bárcsak mondhatnék neki valami vigasztalót. Háromnegyedes kék nadrág és egy vékony, szintén kék, hosszú ujjú póló van rajta. Rajtam meg három réteg, és fázom. Odaadom egyiküknek a nálunk lévő pokrócot, hogy terítse rá a kisfiúra. Bebugyolálják a gyermeket, aki ezután átkarolja édesanyja lábait, és zokogni kezd. Ezt látva már én sem bírom tovább, és elfordítom a könnyeim. Férfikollégáim is megrendülnek, leteszik a kamerákat és fényképezőgépeket. Szótlanul állunk és várjuk, hogy valaki értük jöjjön. A mezőőr egy idő után megkérdezi őket angolul, hogy honnan érkeztek. Egyből jön a válasz, hogy Afganisztánból. Nem tudnak jól angolul.

Eltelik egy óra, mire kiérnek a rendőrök.


Fotó: Bárány István

Közben megindul a forgalom, a távolban több, hasonló nagyságú csoportot is látunk, van dolga a mezőőrnek. Nemsokára egy harmincöt fős társaság is feltűnik. Náluk is több kisgyerek, sőt egy egészen kicsi, karon ülő csecsemő, akinek az édesanyja már valamivel jobban tud angolul. Elmondja, hogy másfél éve indultak el Afganisztánból, mert

a tálibok nem kímélik sem a nőket, sem a gyerekeket.

Németországba tartanak, és a legkisebb gyereke már útközben, menekülés közben született. Egészen reggel van már, és nemsokára szólnak is a többiek, hogy hamarosan indulnunk kell. Nézem a már nem is olyan idegennek tűnő, lerongyosodott, megfáradt, kimerült és sebesült embereket, és nem gondolok többé a félelemre. Csak az jár a fejemben, hogy hányan lehetnek még ennyire szerencsétlenek. És hány közülük kisgyerek?

Beülünk az autóba. Nem szól a zene, nem beszélgetünk, nem kacarászunk – és már nem érdekel, hogy hová megyünk.

Molnár H. Boglárka

További képeink: