Önkéntes rabszolgaság

Miközben a magyar és az európai média is a menekültekről szóló hírekkel van tele, a kormány megkérdőjelezhető etikájú plakáthadjáratot folytat a bevándorlók ellen, magyarok százezrei hagyják el az országot.

A kivándorlók egy része már nem is kitámolyog, mint József Attila Hazám című versében, hanem egyenesen kirohan, az első adandó alkalommal elmenekül Magyarországról valamelyik nyugati államba, Németországba vagy Angliába, hogy ott diplomás mosogatófiúként, vagy takarítónőként tengesse életét.

Édesanyám némettanárnő. Diákjainak majdnem fele azért jár hozzá, mert Ausztriában vagy Németországban szeretne dolgozni. Közülük többen hiányos nyelvtudással indultak el. Mivel nem tudták megértetni magukat, nem is vették őket emberszámba, nem tudtak beilleszkedni, kihasználták őket, ezért kénytelenek voltak hazajönni. Az egyik hölgy még a lakását is eladta, hogy legyen pénze a kezdeti költségekre. Most az egyik rokonuknál laknak, egy kis szobában hárman.

De nem mindenki akar végleg kiköltözni, a külföldi idénymunkák is sokakat vonzanak. A vizsgaidőszak végét ünnepelve volt szerencsém egy hetet Angliában dolgozni a Royal Ascoton, a királyi lóversenyen. Ezen az eseményen a teljes angol felső tízezer részt vett, maga a királynő is minden nap megjelent. Elképesztő volt a felhajtás, és rengeteg pénz cserélt gazdát: a vendégek 160£-os pezsgőtől lettek részegek. Pincértől fölfelé csak angolokkal dolgoztattak, a takarításra azonban nem találtak elég jelentkezőt, ezért külföldi vendégmunkásokat alkalmaztak.

Anglia a hagyományok országa. A cilinderes uraságok és a boldog közös éneklés mellett, úgy látszik, a rabszolgatartás sem győzött kimenni a divatból. Napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztunk, minden reggel öt órakor keltünk és hajnali egy óra körül feküdtünk le. Ebédet nem kaptunk, az ebédszünetet sem mindig tartották tiszteletben. A nyolc (!) nyelven beszélő néger kollégákat ez szemmel láthatóan nem zavarta, nekünk azonban annál rosszabbul esett.

Az év egyik legelőkelőbb eseményén a munkásokat reggel és este egy koszos és hideg hangárba terelték, és megszegték a munkajogi törvények nagy részét. Miután a 14. órában a szakadó esőben már nehezebben ment a szemétszedés, valószínűleg csak azért nem vertek bennünket, mert abból már nagy bajuk lett volna.


Üres pezsgőspalackok az eső áztatta Royal Ascot-on. Fotó: David Davies / PA

Hogy miért tehetik meg mindezt? Miért nem álltunk fel és tettük le egyszerűen a munkát? Jelen esetben azért, mert a kijutás sok pénzbe kerül, és ha nem fizetnek ki bennünket, ötször akkora veszteséget termelünk, mint amekkora fizetést egyébként hazavinnénk. Külföldön az ember egyébként is nagyon kiszolgáltatott, még akkor is, ha jól beszéli az adott nyelvet.

A nyugaton dolgozók döntő többsége azért megy ki, és azért kezelhetik őket teljes lelki nyugalommal rabszolgaként, mert szükségük van a pénzre. Van, akinek csak hifitoronyra kell, de a többség albérletre, bútorra, ruhára, alapvető szükségletek kielégítésére gyűjt, és nem a kalandvágy hajtja őket külföldre. Itthon nem találnak olyan munkát, amit szívesen elvállalnának, vagy nem elég fizetésért, így kénytelenek lenyelni, bármit tesznek is velük.

Mondják, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, az ottani fizetést is elviszik a költségek. Ez igaz. Csak azzal nem számolnak, hogy amíg Angliában 1£-ért egy kiló kenyeret sem lehet venni, addig ugyanaz az 1£ itthon 440 Ft-ot ér.

Bárhogy szépítjük, mi magunk is gazdasági menekültek vagyunk. Éhenkórász idegenek. Lassan abba kellene hagynom a csodálkozást, hogy így is kezeltek minket.

Liska Enikő