Nórának senki sem születik

Látták már a kedves olvasók a valaha szende és naiv csodaországi Alízt elvált, felnőtt nőként? Vagy Ibsen Nóráját a gyerekek és férj nélküli életében? Nagy összegben fogadnék rá, hogy igen, hiszen Alíz és Nóra is reprezentáns nőfigura. A történetük félbehagyott, a végéhez érve alig várjuk, hogy legalább apró utalások szintjén megtudjuk, hogyan alakult az életük, de az írók pontosan azért csukják be előttünk ezt a kaput, mert azt akarják, hogy kínlódjunk a válaszokkal. A hétköznapokban is vannak emberek, akik egyszerűen csak kikerülnek az életünkből, kámforrá válnak, és talán sohasem tudjuk meg, mi lesz velük. Kiss Ágnes, a Barboncás Társulat tagja és vezetője legújabb előadásukban merészen összehozza ezt a két különös szereplőt. Alíz és Nóra? Semmi közös nincs bennük – vagy mégis?

Az alapkoncepció, hogy Nóra Helmertől (a magyar közegbe ágyazott darabban Lóránttól) való válása után kénytelen egy vidámparkban Alízként dolgozni, hogy megkeresse a napi betevőt. Az egész díszlet-Csodaország a „csöbörből vödörbe” látszatát kelti, hiszen pont egy olyan, hasonlóan díszes és csalárd szcenikából lépett ki, amelyet mások általában „tisztes életnek” hívnak. Nóra nem. A Nórák tudják, hogy az ilyesmi nem permanens. Az ilyesmi olyan könnyen reped, mint a porcelán. Annál a fröccsöntött is jobb. A néző végigkövetheti Nóra szemszögéből elmesélve Ibsen történetét, ezzel párhuzamosan pedig a vidámpark fizetővendégeként Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényét is újraélheti Kiss Attila Etele apró, ám látványos díszletelemei által.


Fotó: Bunda Zsuzsanna

A mi Nóránk nem restell minden részletet megosztani tönkrement házasságáról, holott nem is igazán a házasságát siratja. Annál lényegesen többet. Sokkal inkább saját értékítéletét és döntéseinek azon következményeit, amelyek testvérek közt is igazságtalanok. Nem az zavarja, hogy ki mit gondol róla, hanem hogy mennyi mindent előzhetett volna meg azzal, ha idejében felismeri: nem azzal az emberrel él együtt, akivel kellene. Persze, hogy működésképtelenek vagyunk egy kapcsolatban, ha fogalmunk sincs arról, hogy nekünk, magunknak hol a helyünk az egészben. Férfit és nőt egyaránt érint ez a probléma. Az előadás erőssége, hogy a már-már verbatim színházi jelleggel előadott, realista Nóra-vallomásokat tökéletesen ellenpontozza az Alice Csodaországban miniatűr változata, kezdve a zuhanás-jelenettől egészen a Vörös Királynő ítélethozataláig. A miniatűr etűdöket továbbá mindig az adott jelenethez illő, hol anakronisztikusan modern, hol lazább stílusú, FRENK által kifejezetten az előadáshoz komponált zenék kísérik. A darab realitásának terében, azaz Nóra terében a zenét és a különleges hangeffekteket felváltják a vásári hangosbemondó szellemes sorai, atmoszférazajai.

A tudatalattijában önmagát meghatározni vágyó, éretlen, de páratlan igazságérzettel rendelkező kamaszlány és a saját magát szintén elnagyolt alakok között vizsgáló, ugyancsak markáns igazságérzetű fiatalasszony közti hasonlóság tehát, ha nem is elsőre, de az előadás előrehaladtával egyértelművé, megkapóvá és megrendítővé válik.


Fotó: Bunda Zsuzsanna

Noha az egyik egy pompás és gazdag társadalmi réteg sérülékeny valóságát hivatott ábrázolni, a másik pedig egy színesebb, fantasztikusabb, meseszerűbb világot tár elénk, mindkét történetnek megvan a maga kemény igazsága és tanulsága. Nóra, habár látszólag vert seregként kénytelen elhagyni a volt férje házát, mégiscsak elég bátor ahhoz, hogy folytassa ott, ahol sokan feladnák. Alíz bizonyos szempontból válaszokat talál Nórában, Nóra pedig Alízban. Az ébredés mindkét esetben kulcsfontosságú: Nóra rájön, hogy senki sem születhet Nórának, legalábbis nem annak a verziónak, amelynek a férje és mindenki más látja; mint ahogy Alíz sem ugyanaz a lány, akinek elképzelték gyerekként.

Elhagyni valakit vagy valamit senkinek sem könnyű. Az elhagyásban van valami pejoratív, pedig sokszor egyáltalán nem szívtelenségből leszünk elhagyók. Egyszerűen megváltozunk, mint ahogyan a körülöttünk lévők is megváltoznak, és akárcsak Alíz, kinőjük magunkat az adott élethelyzetekből. Természetesen ez az átalakulás sem marad nyomok nélkül. Minden ilyen változás többnyire azért is félelmetes, mert nem sejtjük, mi következik majd. De létezik az a félelem, amikor biztosan, zsigerileg tudjuk, hogy az, ami éppen van, nem jó. Ez a félelem, amely sokszor nem hagyja szóhoz, hovatovább: levegőhöz jutni azt az énünket sem, aki ugyan kevésbé ragyogó és kevésbé kirakatba való, de talán mégis öntudatosabb és szabadabb.

 

Tóth Emese

 

Írta: Vészits Andrea
Rendezte és játssza: Kiss Ágnes

 

Képek az előadásról: