Nincs többé plakátmagány

 

Boldog Zoltánnak

 

A Budapesti Rendőr-főkapitányság kiemelt ügyekkel foglalkozó rendőrei egy fülledt júniusi nap esti óráiban kényelmes álruhát öltöttek, miközben még egyszer, részletekbe menően egyeztették a kockázatosnak ígérkező küldetés részleteit, majd összehangolt akcióban nekiláttak a parancs teljesítésének. Látszatra könnyű dolguk volt, hiszen fülest kaptak, a sokat próbált hekusok viszont már régóta tudják, hogy ezekkel a fülesekkel többnyire csak a baj van.

A legutóbb is nagy erőkkel, mindenre elszántan nyomoztak a debreceni MODEM-ből ellopott Csontváry-kép után, mert azt az információt kapták, hogy bűncselekmény történt. Végül aztán hoppon maradtak, és kénytelenek voltak lezárni a nyomozást arra hivatkozva, hogy mégsem történt bűncselekmény, hiszen nem találtak rá bizonyítékot. (Persze, az akadékoskodó műkincstulajdonos később csak kilobbizta, hogy folytassák az értelmetlen hajszát.)

Ezen az estén azonban sokkal több minden forgott kockán, mint egy száz éve élt magyar festő hevenyészett pingálmánya. Az eset súlyosságát jól illusztrálja, hogy három helyszínen, párokban kellett dolgozniuk, vigyázva arra, hogy rendőri mivoltuk rejtve maradjon. Ez azért különösen rizikós, mert ilyenkor nem vihetik magukkal a rendőrségi EDR-rádiót, így nem is tudnának erősítést kérni, ha véletlenül elmérgesedne a helyzet. De hát tudták jól, hogy mit vállalnak, mikor annak idején beléptek a testületbe.

Mint utóbb kiderült, a legnehezebb dolga a Cserjés-27 fedőnevű egységnek volt, akiket a XIV. kerületbe osztottak be, s akik tíz óra tájt érkeztek meg a Gundel Károly útra. Tisztában voltak azzal, hogy Gundel Károly édesapja, Johann Gundel a 19. század közepén, a nagy német ipari bevándorlás egyik hullámával érkezett Magyarországra – a Gundel-étterem környékén nekik most mégis azt a plakátot kellett éjszakába nyúlóan őrizniük, amelyen az alábbi mondat olvasható: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”

A kiérkezésük után még két és fél órát kellett várniuk, céltalan, könnyed esti ődöngést színlelve, éjjel fél egy körül azonban végre akcióba lendülhettek. Ekkor érkezett ugyanis a helyszínre egy hatfős fiatal társaság, három férfi és három nő, akik némi habozást követően, ám nem eléggé körültekintően félig leszakították a fent nevezett plakátot. Ezután megpróbáltak elsietni a helyszínről, de a rendőrök a nyomukba eredtek, és bevitték őket a kapitányságra. Kiderült, hogy mind a hatan egy országgyűlésen kívüli ellenzéki párt aktivistái, akik a szabálysértést előre kitervelten, politikai alapon hajtották végre, harmincezer forintos vagyoni kárt okozva ezzel.

A vérfagyasztó történések előzménye, hogy az ország közterületeit pár napja ékesíti az a több mint háromszáz óriásplakát, melyek a kormányzat bevándorlókkal szembeni álláspontját hirdetik. Háromfajta szöveg olvasható rajtuk, mindegyikből száztizenegy darab készült, összesen háromszázmillió forintért. A már idézetten kívüli két mondat így hangzik: „Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket!” Valamint: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!”

Milyen előfeltevéseket tartalmaznak ezek a mondatok? Először is azt, hogy az ide érkező líbiai, szír vagy albán menekültek egytől egyig beszélnek magyarul, hiszen a szöveg nincs lefordítva semmilyen nyelvre. Persze, ebből kiindulva azt is gyorsan megállapíthatjuk, hogy ezek a plakátok igazából nem is a bevándorlóknak, sokkal inkább a magyar választópolgároknak szólnak. És mit üzennek a magyar választópolgároknak? Azt, hogy a külföldi bevándorlók nem tartják be a törvényeinket, nem tartják tiszteletben a kultúránkat, és el fogják venni a munkánkat.

Ez a retorika pedig legalább két közelmúltbeli emléket idéz fel bennünk. Az egyik a magyar szélsőjobboldali párt korábbi szlogenje („Magyarország a magyaroké”), valamint a baloldali kormány riogatása a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején, mely szerint húszmillió román fog idecsődülni, hogy elvegyék a magyarok kenyerét.

A xenofóbia és a demagógia különböző elegyeit félretéve persze látnunk kell, hogy a bevándorlási kérdés azóta sokkal aktuálisabb lett: Magyarországon tavaly 2012-höz képest húszszorosára nőtt a menedékkérők száma, a háborúk, szegénység és betegségek elől pedig milliók tartanak Európa felé – miközben Európában is virágzik az Unión belüli migráció. Képzeljük el viszont azokat a magyar munkavállalókat Angliában, akik azzal a plakáttal találkoznak, hogy „Ha Angliába jössz, nem veheted el az angolok munkáját!”

De hát mégis milyen az a munka, amit egy líbiai menekült nyelvtudás, kapcsolati tőke és pénz nélkül el tud halászni egy itthoni munkavállaló elől? És miért van szükség a magyar állások ilyen fokú védelmére a negyvenezer bevándorlóval szemben, mikor a választási ígéreteknek megfelelően 2020-ra egymillió új munkahely fog kinőni a földből?

Azért, mert szinte biztos, hogy nem fog kinőni. Mert Magyarországon – bevándorlók ide vagy oda –, még mindig nincs elég munkahely. És ez az egyik fontos kérdés, amelyet ezek a plakátok palástolni próbálnak azzal a gesztussal, hogy a bevándorlókra irányítják a reflektort. Magyarországon ezen kívül tele vannak a börtönök, olyannyira, hogy állami pályázatokat kell kiírni azoknak az önkormányzatoknak, akik hajlandóak új büntetés-végrehajtási intézményeket létesíteni; a regisztrált bűncselekmények arányát tekintve pedig még mindig Európa élbolyába tartozunk – vagyis mi magunk vagyunk azok, akik nem tartjuk be a saját törvényeinket.

Magyarországon a ferencvárosi önkormányzat egy tízmilliós bérletidíj-tartozás miatt ki akarja üríttetni azt a raktárt, amelyben Faludy György hagyatékát őrzik, így hamarosan gyakorlatilag az utcára kerülnek azok a kéziratok és relikviák, melyekből a csődbe ment özvegy múzeumot szeretett volna berendezni. Magyarország második legnagyobb kiállítóhelyét, a már említett MODEM-et pedig egy százmilliós festménylopás miatt kellett bezárni, mikor pont annyiba került volna a műgyűjtő kártalanítása, mint az a plakát, amelyik a kultúránk tiszteletére hívja fel a figyelmet. Vagyis mi magunk vagyunk azok, akik nem tiszteljük a saját kultúránkat.

Nem számolva, hogy mennyibe kerül a plakátok rendőri védelme, abból a háromszáz millió forintból háromezer Móricz-ösztöndíjat lehetne odaítélni, legalább félezer NKA-s könyvtámogatást lehetne kiosztani, s akkor az Ünnepi Könyvhétre is több kötet jelenhetne meg, szemben a mostani, a korábbiakhoz képest meglehetősen kevés, korántsem „ünnepi” háromszázhuszonkilenccel.

Persze, a lejtőn lefelé tartó könyvszakma, vagy általában véve a magyar kultúra itthon nem tartozik a „kiemelt ügyek” közé; mert amíg a Vörösmarty téren épp a „Könyvek éjszakáján” gitároztak, énekeltek és fröccsöztek írók és olvasók, addig az álruhás, kiemelt ügyekkel foglalkozó rendőrök a plakátoknál álltak őrt.

„Plakátmagányban ázó éjjelek” – jut eszünkbe az elnémetesedett francia, valamint lengyel felmenőktől származó Pilinszky János Négysorosa, majd pedig az, hogy a mostani események elvették a plakátoktól még az egyedüllét lehetőségét is: vagy a plakátrongálók, vagy a strázsáló rendőrök zavarják őket éjszakánként.

„Nincs többé magány” – írta Boldog Zoltán egyik tárcájában, melynek végén egy Etiópiában kivégzett magyar oktatói csoportról tesz említést. Tudjuk jól, és ebből is látszik, hogy a huszonegyedik századi idegengyűlölet nem magyar sajátosság – de vigyáznunk kell, hogy ne is váljon azzá.

Molnár H. Magor

 


„...pusztuljon az idegen...” – énekelte a Kozmosz, még 2013-ban: