Nettó szenvedés

2017. január 27-én, pénteken este 19 órakor volt a premierje a Duna Művészegyüttes Mementó című produkciójának a Várkert Bazárban. Alcíme szerint táncszínházi előadás a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékére. A darabot meglehetősen erőteljesen körülbástyázták interjúval, videóval, a helyszínen szóróanyaggal és az előadás előtt felszólaló prominens személyekkel is. De még mielőtt rátérnék a színpadon látottakra, merő játékként képzeljük el, hogy

kinek is szólhat egy ilyen előadás, ki fogja azt megtekintetni,

és milyen következtetésekre juthat, ha jegyet vált rá. Szándéka és alkotóinak bevallása szerint a darab csöpög a didaxistól: emlékezni kell a szenvedésre, melyet honfitársaink éltek át a Gulágon, a különféle szovjet táborokban, a málenkij robot miatt, s okulnunk is kell belőle, hogy ez soha többé ne történhessen meg (hogy ez utóbbihoz egy táncelőadás érdemben hozzá tud-e járulni, más kérdés). Éppen ezért a produkció nagyszabású turnéra indul nemzetszerte, s még rengetegszer játsszák majd el Kolozsvártól Szegedig a Duna Művészegyüttes táncosai Juhász Zsolt darabját, népnevelő célzattal.


Fotó: Facebook / Duna Művészegyüttes

De most szorítkozzunk egyelőre a budapesti premierre, melyen azért jócskán akadtak még üres székek, meglepetésemre. Képzeljünk el magunknak két lehetséges nézőtípust. Első elképzelt nézőnket nevezzük Máriának. Néptánc- és egyáltalán tánckedvelő, nyugdíjas tanárnő. Rendszeresen eljár a Nemzeti Táncszínház legkülönbözőbb előadásaira. Fél órával kezdés előtt érkezik, ahogy illik, negyed órával a kezdés előtt elfoglalja a helyét, elolvasgatja a szóróanyagot. Meghallgatja Ertl Péter, az igazgató rövid felvezetőjét, majd meghatódik Szabó László Szovjetunióból hazatért túlélő köszöntő és köszönő szavain, aztán bólogatva füleli Rétvári Bence parlamenti államtitkár lendületes, számokkal bőven dolgozó, ám megnyugtatóan rövid beszédét. Végre elkezdődik az előadás.

Ekkor lép be másik elképzelt nézőnk, akit nevezzünk Ferinek. Feri néptáncpedagógus, csoportokat vezet, és maga is táncol együttesben, harminc körüli. A táncházmozgalomban aktívan részt vesz, el-eljár néptáncbemutatókra is, esetleg ismer is egy-két táncost különféle együttesekből. A budapesti tömegközlekedés kicsit megviccelte, azért késett le éppen a beszédekről, de a lényegi, táncos részre odaért, nincs gond. Előre nem tájékozódott arról, pontosan mit is lát majd, nota bene: úgy is az a lényeg, ami a színpadon történik. A színpadon pedig, meg kell vallani, előbb elég sok minden történik. Először is fontos leszögezni, hogy

sokkal inkább mozgásszínházról van itt szó,

mint akár táncszínházról, pláne pedig néptáncelőadásról. A néptáncból kölcsönzött motívumok, etűdök meglehetősen esetlegesek (Ferink szeme jobbára csak itt csillan fel, jé, egy kis szatmári, emitt rövid legényesfutamok), és akárhogy is szeretném, sehogyan sem szervesülnek ebben a meglehetősen hervasztó és nyomasztó előadásban – a jelenlétük, ha nem is teljesen, de nagyrészt inkoherens. Ami emlékezetes az előadásból, az nem (a) néptánc.


Fotó: Facebook / Duna Művészegyüttes

Kiemelendő, hogy a Mementó jó ötletekkel és megoldásokkal indít. A színpad zárt, szögesdróttal ölelt terében hánykolódó, vergődő testek, véget nem érő menekülésük (és egyúttal annak lehetetlensége), kínzatásuk és gyakori (ön!)ostorozásuk plasztikus és átélhető mozdulatokban fejeződik ki, összeomlás, megnyomorodás, szenvedés és halál, a kitörés kudarcra ítéltsége, mind-mind adekvát artikulációt kap. Fontos a nyitókép, mely a végén visszatér: a közösség összetartása és összetartozása, egymást tartó és megtartó testek (még ha időközben fel is bomlik az egység, s amennyire megtartja tagjait, annyira be is zárja, és nem engedi őket kitörni). Apró szépséghibája, hogy nincs benne változás: az elvont halálon nem jut túl a darab, pedig alighanem érzékletesebb lett volna, s a megfogyatkozás is kézzelfoghatóbb, ha egy-két táncos eltűnik, akár már a darab közben, s a végén mindenképp: a hiány beszél adott esetben a legkifejezőbben.

S ha már hiány, a darab jelentős hiányérzetet hagyott bennem (Máriáról és Feriről később). Az elején eldurrantott jó ötletek és sokszor jó megvalósításuk nem elegek, az előadás egy idő után vontatottá, önismétlővé válik, ennél fogva az első fél óra után meglehetősen unalmassá is. Nincs benne linearitás, ami természetesen nem baj, de ív sem, ami viszont annál inkább. Persze, a promóanyag leírása szerint állapotrajzról van szó, de valami talán nem attól lesz állapotrajz, hogy újra- és újrajárja ugyanazokat a futamokat. Az állandó görnyedés, szenvedés, elesések, megbénulások, szabadságillúziók és ezek variációi nemigen képesek hosszabb időre lekötni a figyelmet, nem beszélve arról, hogy

ha szüntelen a szenvedés, bármilyen borzalmas is legyen, állandóságánál fogva egy idő után súlytalanná válik.

A táncosok nem halnak meg, illetve dehogynem, százszor is az előadás alatt, s nem törnek meg, tartósan legalábbis nem, holott a Gulág életeket nyomorított meg, és nem csak az azt megjártakét. Az előadás második fele elfolyik, vontatott, nettó szenvedés.


Fotó: Facebook / Duna Művészegyüttes

Kevés az emlékezetes pillanat, épp ezért viszonylag könnyen megnevezhetők. Ilyen például a némasikoly-jelenet, később az internáltak már-már állatias módon való együttmelegedése a Nap, vagy valamilyen más hőforrás meleg fényében, illetve a nő pánikszerű és egyben rendkívül szomorú döbbenete, amikor nem az tér haza, ha hazatér, akit várt.

Sajnos komoly kétségeim vannak az előadás népnevelő hatásával kapcsolatban. A hangsúlyozott didaxis szerintem elhibázott, erre a Mementó nem alkalmas. Juhász Zsolt rendezése lényegében egy anzix, egy szomorú és nyomorult képeslap, vagy inkább statikus állókép az emberi szenvedésről. És itt is elérkezünk egy lényeges pontra:

a darab nem működik kontextualizáció nélkül, és ezt a készítők is nagyon jól tudják.

Ezért a leírás, az interjú, a bevezető beszédek: a színpadon emberi szenvedést látunk, klausztrofób, szűk levegőjű egzisztenciális és fizikai ellehetetlenülést, amit semmi sem köt a Gulághoz, lehetne ez Auschwitz botrányának vagy bármely más internálást és emberek megsemmisítését célzó tragédiának az állóképe. Természetesen attól sem lesz specifikusan magyar, hogy néptáncmotívumokat és etűdöket helyezünk belé.


Fotó: Facebook / Duna Művészegyüttes

A kiút sem látszik, s még jó pár olyan lényegi dolog, amilyet egy, a fentebb vázolt céllal létrejött előadásnak láttatnia kellene. Többek között egy nagyon fontos elemet: a reményt. Vagy például azt, hogy kicsodák a fogva tartók. Mi a motivációjuk, miért teszik ezt? Csak a bezárt tömeg van, ami ily módon megtart, összetart, de lényegében az egyént is fogva tartja? Hogyan jutottak ide, akik idejutottak? Miért? Kik tértek haza és kik nem? És hogyan, hogyan nem? Mi történt itt egyáltalán? Persze, válaszolhatnánk, ez szakkönyvekből, dokumentumfilmekből és egyebekből tudható. De az előadás ilyen és ehhez hasonló téteket is vállalhatott volna (célja és értelmezésem szerint vállalt is), s így a táncszínház teherbíró képessége ismét csak nem méretett meg.

Végül meg kell emlékeznünk a zenéről, amely Szokolai „Dongó” Balázs munkája, és bár vitatható distinkció, de ezúttal sajnos mindenképpen áll, hogy a zene jobb, mint a tánc, kifejezőbb, kellően nyomasztó vagy adott esetben kellően dörömbölő ahhoz, hogy valamit megérezzünk ebből a tragédiából.


Fotó: Facebook / Duna Művészegyüttes

A Mementónak szándéka szerint érzelmeket kellett volna kiváltania a nézőből. Haragot, szomorúságot, szánalmat, és így tovább, de mindez, esetemben legalábbis, jobbára elmaradt. Lehetséges, hogy az én készülékemben van a hiba. De mi a helyzet Máriával és Ferivel?

Mária érteni akarta az üzenetet. Látta a sok-sok szenvedést, a szomorú, tragikus arcokat, a testek sorvadását, ám örömmel konstatálta, hogy a végén minden maradt a régiben. Néha úgy érezte, hogy elvesztette picit a fonalat, de hát ez művészet, és a Mementó bizonyára szép megemlékezés a sokat szenvedett emberekről. És Feri? Hát, Feri kissé unta. Látta, hogy vonaglanak a színpadon, szenvednek, be vannak zárva, történik ez-az. A néptáncos részek jók voltak, csak kevés volt. Mindent összevetve Feri szerint ebben az előadásban a Duna Művészegyüttes művészkedett egyet.

Pál Sándor Attila

Duna Művészegyüttes: Mementó
Előadják a Duna Művészegyüttes táncosai
Zeneszerző: Szokolai „Dongó” Balázs
Dramaturg: Hegedűs Sándor
Jelmez- és díszlettervező: Túri Erzsébet
Asszisztens: Bonifert Katalin
Produkciós vezető: Letenyei Gábor
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
Várkert Bazár, 2017. január 27.