Nem csúszik túl jól a banánhéj

Avagy hány ilyen és ehhez hasonló darab tud lecsúszni az ember torkán? Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy Gábor Andor klasszikusába beleverjem a csúfot, és még most sem tudom eldönteni, hogy a cukorhab, amelybe fullasztottak, egész ízében irónia, vagy tényleg nem volt más kiút a komédia újracsomagolásához. Gábor Andor több évre elegendő alapanyagot gyártott a komédiák terén a színházaknak, de kérdés, hogy a kötelező előírásokon túl vajon belehalnánk-e, ha egy ilyen darabban, mondjuk, fülig mocskos lenne mindenki. Tudom, ők szofisztikált és mégiscsak közepesen jó házból való úrinépek, de a Szegedi Nemzeti Színház előadása közben elkapott egy érzés, hogy

bárcsak egy tonna mocsok landolna a színpadon még a következő revüszám előtt.

Ha Dollárpapát mondanak, azonnal Rajz János vagy más törékeny öregúr jut eszünkbe, a klasszikus amerikai nagybácsi egyetlen szépséghibája az üres zsebe, és ez a nagy gazdasági válság idején talpon maradni igyekvő Koltay családot igencsak földhöz vágja. Illetve földhöz vágná, ha az egyik Koltay lány, Gizi (Göblyös Sára) jegyese a fess Szekeres Jenő (Rédei Roland) ki nem találná az évszázad bűntényét, akarom mondani, ötletét: akkor is milliomosnak adjuk el az öreget, ha valójában egy konzervet tudna csak megvenni magának. Az alapok felrajzolva, innentől körmünket lerágva várhatjuk a fejleményeket és a konfliktus kibontását, amikor is mindenki rájön az igazságra.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

A történet nagyvonalakban ennyi, nincsenek is nagy gondok vele, habár fel nem fogom, hogy betétdalok nélkül miért lenne előadhatatlan, és erre valahol Horváth Péter rendező is ráérezhetett, hiszen egyszer az egyik főszereplő mondja ki önreflexív módon, hogy elmondani nem tudja problémáját, csak elénekelni. A szintén Horváth Péter által jegyzett díszletről csak annyit: Marie Antoinette azt kérdezte volna,

nem lesz ez egy kicsit sok?

A rózsaszín uralta neoklasszicista enteriőr és a mögötte elhelyezkedő miniatűr, minimalista Szeged abszolút nem passzolnak, illetve utóbbi nem rossz látvány, de szinte semmit nem lehet látni belőle a szaloncukorba szorított színésznőktől és a James Cagney-vé mázolt színészektől, kivéve, amikor ennek a díszletelemnek dramaturgiai jelentősége van. Ráadásul attól, hogy a díszlet jóformán ugyanaz, egy idő után a szem hajlamos olyan apróságokra is figyelni, amilyenekre normál esetben soha, például a cipő gyűrődésére lépés közben, vagy a virágfüzérek szimmetriájára a hintán, esetleg némely színész „mit keresek itt” pillantására, amely vagy a szerepnek (mert ahhoz is illik), vagy privát érzéseinek tudható be – nem lehet egyértelműen megfejteni. A paranormális hatást keltő, önálló életet élő, fel-felbukkanó mikrofonállványok azonban napokig a retinába égnek, azt garantálom. Az egész előadás olyan, mint egy nagy, széles vigyor, amely mögött ki tudja, mi rejlik, harsány sorozatgyilkos vagy csendes szociopata, mindenesetre izgatja a fantáziát.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

Rátkai Erzsébet jelmezeit látva a Kispárizs című rövidfilm azon jelenetében éreztem magam, amelyben Pogány Judit belefullad a színes textilekbe meg tüllökbe. Ezen túllendülve azonban a jelmez azon kevés elemek egyike, amelyek humort, ez esetben esszenciális Wes Anderson-világot csempésztek a komédiába. Lehet, hogy Anderson nagy mennyiségű kábszer fogyasztása után alkotna ilyet, de ez itt még abszolút vállalható volt. A színészi alakítások felemásak, csak Rédei Roland, Tolnai Hella (Kató) és Kárász Zénó (Koltay tanár úr) csempészett bele némi élőt az amúgy fájóan papírmasé figurák közé. Természetesen nem a mélylélektani drámát kérem számon, csak a normális intonációt, mely híján lenne annak a hihetetlen gesztikulációnak, amely

még egy komédiát is túlságosan műanyaggá tesz.

Rédeinek sikerül szimpatikussá és kevésbé idegbajossá tennie cselszövő figuráját, Tolnai Hella pedig eléri, hogy Katót egy hősszerelmestől függetlenített hősnőnek lássam, ne csak álmodozó, babaarcú, sóhajtozó naivának, de persze, csak akkor lesz ő is teljesen boldog, ha megházasodik – ez, mondjuk, a korabeli norma rovására írandó. A Dollárpapa szerepében Rácz Tibor eszményi választásnak bizonyult ugyan, de még a nagyjeleneteknél sem lehet vele túlzottan azonosulni, pedig éreztem, hogy ó, igen, itt mond generációról generációra szálló bölcsességet a külhoni, hazaszerető magyar, ám mégsem tudtam őt megtenni magamban a becsületesség mintaképének, akárhogy tiltakozott a Szekeres alkotta hazugsághalom ellen.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online

Az már sokkal szimpatikusabb gesztus, amikor Szekeres bevallja, hogy igen, szeretett volna valami jót csinálni az álmilliomos Dollárpapának szánt javakból, a város javaiból, igaz, akkorát hazudott, amekkorát magyar ember még soha. Viszont mit nem adnánk ma egy ilyen hazug, de valahol mégis építkező szellemű figuráért?

Manapság talán senkinek nincsenek illúziói a tekintetben, hogy aki politikai pályára lép, az előbb-utóbb hazudozni fog, mert ez a dolga – de hogyha mögötte épít, és a borzasztónál pár fokkal jobb vagy egyenlőbb viszonyokat teremt, klasszisokkal elégedettebbek vagy legalább kevésbé destruktívak lehetnénk.

Itt tartunk ma, már beérnénk a borzalmasnál két fokkal jobbal. Persze, minden bizonnyal a kor embere is hasonlóan vélekedett saját társadalmi körülményeiről. A Dollárpapán igazságosságot vagy becsületességet számon kérni aligha lehet, de ha valami, akkor pont ez cserébe a történet poztívuma.

Tóth Emese

További képeink: