Nagyterpeszes, habzó szájú rock ’n roll

Az Anna & the Barbies végigkoncertezte a nyarat, és természetesen a fesztiválszezont záró SZIN sem múlhatott el Barbie-hangulat nélkül. Az együttes szerda tízkor vette birtokba a Live Aréna színpadát, és kellőképpen megnehezítette a következő fellépő, Péterfy Bori dolgát. A sűrűre sikerült show alatt felvonult háromféle fellépő ruha, megannyi táncosból lett harcművész, és előkerült egy lufi nyuszika is, aki kikérdezte a refrént. A közönség pedig, ha térdre éppen nem is borult, de azért leguggolt a zenekar előtt. A ragadozóból némi sminklemosó segítségével újra Pászor Annává váló énekesnővel a buli után a backstage-ben beszélgettünk.

– Újabb remek koncerten vagytok túl, bár a main kívül is elég sok sikeretek volt mostanában. A szakma csúcsán mennyire nehéz nőként a pop-rock szakmában?

– Nem tudom, nekem ez sosem kötődött szexushoz. Nyilván, vannak olyan pillanatok, amikor nőként nehezebb, mondjuk, amikor a pocakban van egy kisbaba. Az eleve egy picikét nehezített pálya, amikor az ember babát vár, meg egy ismeretlen terep, és akkor még meg kell küzdeni a meleggel meg a rengeteg koncerttel. Nagyon sokan mondják, hogy „tyűha, mennyire befutottatok”, de igazából mi ezt csináljuk tizenöt éve.

Vagyis az emberek futottak be hozzánk. Mi egyhelyben maradtunk, ugyanazt csináljuk, csak egyre nagyobb színpad kerül a fenekünk alá meg egyre több ember, amit nagyon élvezünk.

De mi akkor is élveztük, amikor csak tizenöten voltak rajtunk, úgyhogy ezt most nagyon megbecsüljük, és tisztában vagyunk azzal, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet az egész varázslat, és megint az lesz, hogy tizenöten vagy öten vagy annyian sem lesznek rajtunk. Akkor sem fogunk megijedni, ha bekövetkezik ez a dolog, bár mindent megteszünk azért, hogy ne. A lehető legtöbb dolgot kitaláljuk, végrehajtjuk, és mindig száz százalékot adunk magunkból. A basszusgitárosunk mindig azt mondja, hogy fölmegyünk a színpadra meghalni. És tényleg csak így működhet az egész.

– A koncerten megint elég sok jelmezt felsorakoztattál, a végére előkerült azért a szoknya is. De a zenekarban ki hordja a szoknyát és ki a nadrágot?

– Most, hogy kérded, az előbb bent volt a basszusgitárosunk, és rajta épp egy ilyen szoknya jellegű dolog van. Sőt, amikor először játszott a zenekarban, egy barom szoknyát adtam rá, és zokszó nélkül fölvette, és nagyon férfias jelenség volt benne. Aki szoknyában is férfias tud maradni, az jöhet hozzánk Barbie-nak. De hogy ki viszi a zenekart?

Az Anna & the Barbiest a testvéremmel, Pásztor Sámuellel alapítottuk, és akkor mindenki azt mondta, hogy az a fajta csapongó demokrácia, ahol mindenki megmondja, hogy mit akar, sohase vezet semmihez.

Legyen egy vagy két ember, aki felelősségteljesen döntéseket hoz, és azt megbeszéljük. Természetesen lehet támogatni, lehet ellenezni, mindent megdumálunk, de legyen valaki, aki az útirányt mutatja, és akiben megvan a kraft. Így a zenekar hátradőlhet, én meg mindig jövök az ötletekkel, az újabb világmegváltással. Az öcsém a zenei felelős, mármint a számokat a születésük után ő egyengeti. A nótákat pedig ketten írjuk, úgyhogy van egy ilyen duplafejű vezető. Ennyire erőltetetten azonban nincs kimondva, hogy ki viseli a nadrágot.

– De azért a Gombócot te vitted át a zenekaron, nem?

– Igen, igen. Vagyis az öcsém rögtön mondta, hogy a Gombóc nagyon jó, de a zenekar akkor még egy picit máshogy érezte. Egy kicsit úgy gondolta, hogy ez a szám túl alternatív, főleg, ahogy én először egy szál gitáron eljátszottam nekik. Azt mondták, Cseh Tamás. Viszont ami lett belőle, meg ahogy a közönség fogadta, az azonnal megváltoztatta a zenekar véleményét is.

– Akkor nem volt nehéz lenyelni a gombócot, hogy kell egy kis imidzsváltás a toplistákhoz?

– Midig egy picikét nehéz lenyelni a gombócot, de aztán mindig elintézem, hogy sikerüljön valahogy.

– Az arculatváltás ellenére van, ami örök, ilyen például a koncerthangulat is, a smink, a show-elemek. Mennyire tartod magatokat koncertzenekarnak?

– Abszolút, mindenképpen. Az igazi énünk a koncerten jön ki. Most már a hatodik albumunk készül, és az előzőt kivéve az összes addigi egy kicsit stúdióalbum-szagú volt, és nagyon különbözött a koncerten megszólaló Anna & the Barbiestól, amit a szemünkre is vetettek. Eklektikus és egy kicsit popos, visszafogottabb volt az albumverzió, és nagyterpeszes rock volt a színpadi verzió.

És végre az elmúlt albumon megszólalt az a fajta rock ’n roll, amit mi képviselünk, és ami igazából mi vagyunk, tehát a következő albumnál is nagyon-nagyon fogunk vigyázni arra, hogy ezt a fajta igazi ugrálós, habzó szájú rock ’n roll hangulatot hozza.

– Az ősz ezek szerint legfőképp az új lemezről fog szólni?

– Igen. Tele vagyunk ötletekkel, mindenki a kis batyujában szorongatja az ötleteit, a félkész, negyedkész, háromnegyedkész dalokat, és október háromtól a zenekar visszavonul, és nagyon komolyan fogja egészen karácsonyig gyepálni a számokat. A következő évre pedig fantasztikus dolgokat tervezek: egy egész mesés, játékos, interaktív, közönség által befolyásolt és online streamelt nyári koncertsorozatot, ami a lemez év végi bemutatásához vezet, a Fővárosi Nagycirkuszba. Az egy szürreális, Cirque du Soleil-szerű őrület lesz, melynek a kicsi darabkáit elszórjuk a különböző koncerteken, klubokban, akusztikus koncerteken, ami végül összeáll egy színes kavalkádból egy hatalmas nagy lemezbemutatóvá.

– És ezzel a látványos, hatalmas, őrületes lemezbemutatóval mennyire fér össze a kivonulás a pusztába, ami már három éve gyakorlat nálatok?

– Woodstock az ugaron címmel most már harmadíziglen megyünk ki Ópusztaszerre, ott jurtákban és sátrakban lakik a közönség meg mi is, és egy hatalmas, kétszáz-kétszázötven fő befogadására alkalmas jurtában tartjuk a koncerteket, amit megvetítünk, így planetáriumszerűvé válik. Most már egy csomó más zenekar is volt lent velünk, a Babel, az Ozone Mama, a Loyal, volt egy Beatles-feldolgozás banda, egy rendőrkapitány akusztikus bandája. Szóval, ott vagyunk kint a pusztában, mindenki a szalmabálákon fetreng, és hallgatja a „csillagos ég” alatt a szintén csücsülő zenekarokat meg zenészeket.

Elképesztő, fantasztikus, hogy milyen bensőséges, milyen kedves és emberközeli tud lenni. Ez a spektrum másik vége, színek, az ember színei, a zene színei a közönséggel együtt, úgyhogy ez abszolút belefér.

A hely különben is adott volt, igaz?

– A hely az adott volt, nekem családom van itt Ópusztaszeren, az Akhal Teke ménest nevelgetik, és fantasztikus, gyönyörű lovaik meg szürkemarhagulyájuk van. És amikor Cseppentő Attila megmutatta nekem, hogy milyen az új jurta, akkor azonnal eszembe jutott, hogy ide le kell hozni az embereket, itt akusztikus koncert kell csinálni. Nyilván így gondolkodom mindenről, hogy mit lehetne kezdeni vele zenei téren, és hát egy fél éven belül meg is szerveztük az egész minifesztivált.

– Visszakanyarodva az Anna & the Barbies védjegyeihez, azért nemcsak a koncerthangulat az együttes fő jellemzője, hanem a nyelvválasztás is. Az albumaitokon a számok fele általában magyar, a másik fele angol. Mi ennek az oka? Két kapura játszotok, a magyar közönségnek is meg a külföldinek is, vagy inkább az angolos bölcsészmúlt köszön vissza?

– Az úgy volt, hogy én kint kezdtem írni szövegeket. Tizenegy évig jártam a világot, és olyan környezetben voltam, ahol angolul beszélt mindenki. Angoloktól tanultam rapelni, nekik írtam dalszövegeket. És angolul írni sokkal könnyebb. Mélyenszántó dolgokat nem, de felszínesebb popzenét, rockzenét vagy rapet sokkal-sokkal könnyebb. Nyilván a prozódia meg a ritmika miatt, meg hajlíthatóbb a nyelv.

Az ember legbensőbb gondolatainak kifejezésére persze sokkal jobb a magyar, csak hát nagyon-nagyon nehéz jó dalt írni magyarul, főleg rapet.

Nagyon sokáig nem is ment nekem. Próbálkoztam, rettenet volt, kiszámolósdi lett az egészből. És akkor Akkezdet Phiait kezdem el hallgatni, és ott tényleg elképesztő jó rapperek vannak. Az Újonc például, a Peti, hát ő egy koszorús költő, egy fiatal kortárs koszorús költő, nem is annyira rapper. Úgyhogy az nagyon nagy lökést adott. Akkor született például a Nyuszika, az volt az első rap, amit sikerült végre megírnom. Legalább valami viccest akartam írni, ha már a nagyon komoly nem ment. És utána jöttek a bensőségesebb, versszerű dolgok. Mert amikor kicsi voltam, akkor inkább verseket írtam magyarul. Aztán meg ezen a Cseh Tamás-os vonalon indultam el, ami nagyon jól ment, mert az is félig vers. És most már egészen jól megy. Az öcsém halandzsaangolra írt nótáit még mindig nehéz átírni magyarra, de már az is megyeget.

Ja, és visszatérve az angol–magyar kérdésre, ott meg az van, hogy a nóta megírja magát. Eldönti maga, hogy milyen nyelvű szeretne lenni. Tehát, amikor ülök kezemben a gitárral, akkor a dal ritmikája, dinamikája, vérmérséklete egyszerűen megadja, hogy milyen legyen. Vagyis nem filózok azon, hogy mindig írjunk hármat angolul is, hogy ha véletlenül betör a világsiker, akkor legyen egy csomó nótánk. Meg hát nagyon-nagyon szeretjük az angolszász rock ’n roll-t, azon nőttünk föl, az befolyásol minket, feldolgozásban azt játsszuk.

– De azért koszorús költőktől is kértek kölcsön. József Attila, Shakespeare is fel-felbukkan itt-ott. Hány olyan rajongói levelet kaptok, hogy „de jó, megtaláltam József Attilát”? Ki a célközönség?

– Nem tudom, valahogy jön, valahogy beugrik, hogy oda ez kell, egy korona a dal közepébe, egy kis kincs, egy kis emlékeztető, egy kis referenciaanyag, egy kis rámutatás, egy pici inspiráció, hogy honnan jöttünk, mik vagyunk, milyen érzésvilág. Olyan, mintha oda egy erősebb színnel berajzolnánk valamit, egy jelzőtáblát; egy kicsi gyöngy, egy kicsi gyémánt. Semmilyen arra irányuló szándékunk nincs, hogy bemutassuk, milyen műveltek vagyunk, és hogy olvastunk mi is. Bár nagyon örült a tanszékvezető (mert anno bölcsész voltam, vagyok, majd valamikor megírom a szakdolgozatom), hogy egy-egy ilyen kommersz számba bekerültek végre a kedvenc Shakespeare- és Arisztotelész-idézetei angolul. Odáig volt.

Terjesztem a kultúrát, nem hiába papolt Fabiny tanár úr.

– És mennyire kacsintgatsz dalszövegügyben más irányba? Anyaként tervben van a gyerekdal, vagy ez a műfaj nem foglalkoztat?

– Az az igazság, hogy nem, mert mindenben, amit írtam, benne van a kisbabám is. Lehet az egy szerelmesnek titulált szám vagy a legvéresebb rock ’n roll, de abban ő is benne van, mert amikor született, az az emelkedett érzés mindent körbelengett. Minden-minden összeolvad, ami velünk történik, ami körülöttünk történik, és átszűrődik egy darabja bármelyik dalba.

Balogh Réka