Műanyag Jézus, vagy amit akartok

Robert Capa és Gerda Taro fotói a spanyol polgárháborúban részt vevő fegyveres nőkről. Némelyik edzett és rendíthetetlen, némelyik kölyökképű, de ugyancsak rendíthetetlen. Asmaa Waguih fotói az ISIS ellen fellázadó fegyveres kurd nőkről. Hatalmas fekete, kerek szemek, kendő alá gyűrt, gyönyörű fekete hajzuhatagok. A bátorság. Mindkét esetben a bátorság fogja meg az embert, amikor megnézi ezeket a képeket. A szerbiai Bitef Teatar előadása, Urbán András rendezése, Az Antikrisztus rövid története egy olyan darab, amely vagy tetszeni fog, vagy nem. Maximális objektivitás kellene hozzá, főleg ha írni akar róla az ember. Használhatnám azt, hogy „megbotránkoztató”, de annyira ironikus lenne leírni ezt, mikor mostanában szinte mindennap hallunk Európa- és világszerte terrorcselekményekről, öngyilkos merénylőkről, porig zúzott városokról, félelemben tartott emberekről. Tényleg ez az előadás megbotránkoztató?


Fotó: Révész Róbert

Urbán András stílusán szerencsére érezhető, hogy nem törődik a megalapozatlan, rosszindulatú véleményekkel, mintha nála ez az árnyékból kilépés reflexszerű lenne. Nem tud már nem kendőzetlenül beszélni a problémáinkról, a nihilünkről, amelyeket – akár Szerbiát nézzük, akár Magyarországot – félreérthetetlenül felismerünk. A hazánkban először a most zajló Thealter Fesztiválon bemutatott Az Antikrisztus rövid története nem egy hibátlan előadás. Számos olyan öncélú, kakofón elem van benne, amelyből kevesebb is bőven érthető és elég lett volna.

Amiről és ahogyan azonban szólni akar, az hibátlan.

Teszteli a nézőközönséget, igen, nem is akárhogyan. A darab első bő negyedórájában látható szexuális aktusokhoz most képzeljük oda a férfit, és rögtön nem magukban maszturbáló, sikoltozó nőket fogunk látni, hanem férfiakat, akik a nők haját húzva, a nők arcát pofozva folytatják le az együttlétet. Hiszen néhány ember „szent” életének ez is szerves része, nyilván zárt ajtók mögött. Urbán András darabja kvázi feltépi ezeket az ajtókat, és azt üzeni – talán mondhatom, hogy a nevemben is – az összes képmutató, „szent életű” kirakat-hazafinak, hogy igenis tudjuk, miket csináltok, járhattok ti templomba, gyónhattok ti menetrendszerűen, amit tesztek, az megtörténik, senki sem fog szemet hunyi felette.


Fotó: Révész Róbert

Vlagyimir Szorojov Három beszélgetés című műve ugyan az alapkő, de a rendezés igencsak sokrétű lett. Az apokalipszis fikciója, az Antikrisztus eljövetele mind megfoghatatlan, de érzékelhető, és így sokkal félelmetesebb hangulata van. A nyomasztó atmoszférától még a remek zenei érzékkel komponált betétdalok sem mentenek meg, amelyek a darab végéhez közeledve ráadásul szövegükben és zenéjükben is egyre keményebbé válnak. Borjanka Ljumović, Kiss Anikó, Suzana Lukić, Danijela Daša Petković és Katarina Marković színpadi energiája fantasztikus. Öt apró termetű, csillogó szemű nő, akik koktélruhában kezdenek, pár perc múlva pedig már elszabadítják a poklot. Az ő saját, külön bejáratú poklukat, amelyre nem könnyű nézőként rákapcsolódni, de mégis sikerül elérniük, hogy végig velük maradjak. Talán azért, mert én is nő vagyok, nem tudok nem azonosulni azokkal a dolgokkal, amelyeket a tolmácsolásukban láttam. A nőkkel szembeni kiábrándító bánásmód fizikai és verbális megjelenítése egyaránt hatásos. Remekül ábrázolják a valóságban is érzékelhető önbizalomhiányt, a frusztrációkat, amelyekről jobb nem beszélni, a fásultságot és a tettvágy szomorú közömbösségbe fordulását. Lelkileg nem kis megpróbáltatás, az biztos. A színésznők energikusak, a színpadot teljes egészében betöltik játékukkal, még a mikrofonba is kiabálnak, ez is mennyire gyomorszorító kép az emberek riadt hallgatására reflektálva. Az előadás egy pontján álarcot és terepszínű nadrágot húznak, kalasnyikovot ölelgetnek, és áldást kérnek rá. Akkor már tudom,

bárki bármit mondjon, ez a darab igenis a helyén van.

Ez a jelenet magába foglalja mindazokat, akik a békéért gyilkolnának, ha „Isten áldását adja”, belerúgnának a náluk gyengébbe, ha „Isten áldását adja”, ítélkeznének, ha „Isten áldását adja”.


Fotó: Révész Róbert

Honnan tudhatjuk, hogy Isten áldását adja? Onnan, hogy bemegyünk a templomba, és elmondunk pár imát? Ez tényleg elég lenne neki? Ha Isten létezik, egyáltalán nem olyannak képzelem, mint ahogyan az évszázadok során a keresztény kultúra ábrázolta. Folyton a vele való kommunikáció fontosságáról beszélnek, de a többnyire egyoldalú kommunikáció mennyire igazságos? Lehet persze, hogy apró jelekkel, esetleg természeti katasztrófákkal vagy járványokkal üzen, ám félő, hogy sajnos ezekkel sem éri el igazán a célját, és nem jut el azokhoz, akikhez kellene. Az Antikrisztus fikciója, vagy ha úgy tetszik, utópiája tehát olyan dolgokat mutat meg, amelyekre jó eséllyel csak nagyon ritkán gondolunk, mert nagyon mélyen rejtőznek bennünk – ráadásul egy olyan rendezés révén, amely láthatóan megelégelte a műanyag Jézus-képeket, a sorozatgyártott kereszteket, valamint a hit eltárgyiasodását és kirakatba tételét. Talán ahogyan sokan mások, én sem tudnám egynél többször végignézni, mert túlságosan erős, vagy mert határozottan mutat rá arra a gyáva énemre, amely nem mer kiállni oda színpadra, és üvölteni, pedig szeretne.

De ezek a nők ott vannak, értik ezt, és megmutatják, hogyan kell.

Tóth Emese

Képek az előadásról: