Mint egy pofon

A Vad Fruttik szegedi duplakoncertjének alkalmával volt szerencsém Likó Marcell-lel interjút készíteni, miközben ő a gitárját hangolta. Közvetlen, vidám, baráti beszélgetés volt ez, inkább egy kocsmaasztal feletti elmélkedés hangulatát idézte, mintsem egy szokványos interjúét. Szót ejtettünk többek között pofonszerű dalokról, Spontán Giziről, koncertezésről, a mai társadalomról és még egy kis irodalomról is.

– Melyek voltak az új album fő ihletforrásai?

– Van például egy olyan dal, az Utolsó adás, amit úgy készítettem, hogy otthon kapcsolgattam a tévét a híradók és a zs-kategóriás filmek között, és amiket hallottam, azokat felírtam. Volt lángoló tibeti szerzetes, voltak drónok, meg Milla Jovovich A Kaptárból, aki megmentett mindenkit, és nyaldosta a szilikonszáját, és én meg ezeket lejegyzeteltem. Volt egy olyan hír is, hogy egy nő itt Magyarországon eladta rabszolgának a saját gyerekét, mert nem volt pénzük, és akkor azt is leírtam, hogy a rabszolgának adott gyerek éppen maszturbál a tévé előtt.

– És ezekből a jegyzetekből hogyan áll végül össze a dalszöveg?

Általában kollázstechnikával dolgozom, ami azt jelenti, hogy lejegyzetelem vagy rámondom telefonra a különféle szembejövő információkat, aztán ha már kész van az adott dalnak egy ilyen vázlata, akkor elkezdek asszociálgatni, és kitalálom, hogy miről szóljon. Legyen például a téma a család. Megnézem, hogy mi az, ami a jegyzeteimből ezzel azonos halmazba kerül, leírom egy papírra, aztán ezeknek a szavaknak a 95 százalékát kidobom, és írok egy teljesen új szöveget, de legalább addig is inspirálnak. Mellesleg önostorozó típus vagyok, nekem nagyon dolgoznom kell, mert különben haszontalannak érzem magam. És akkor le kell, hogy dobjanak a Taigetoszról. Szinte folyamatosan agyalok, és hogyha bármit nem csinálok meg egy nap alatt, akkor azt mondom, hogy

Drága Istenem! Ne süss meg engem mikrohullámon, mert rossz voltam!

– Az új lemez milyen helyet foglal el a Vad Fruttik eddigi életművében?

– Szerintem nagyjából olyan, mint az előző két albumnak valamilyen metszete. Nekem úgy tűnik, és ez fontos is volt számunkra, hogy dinamikus és impulzív lett.

Tehát nem nagyon szórakoztunk olyanokkal, hogy most a művészi kiteljesedés meg az ambíció hogyan fognak találkozni. Leginkább arra gondoltunk, hogy kurva gyors legyen. Olyan legyen az egész, mint egy pofon.

– Mindenképp ilyen pörgetős, drasztikus?

– Azt érzem, hogy nagyon efelé megy a világ. Ott ülsz egész nap a számítógép előtt, és mindegy, hogy érdekel vagy nem érdekel, de nagyon gyorsan kell valami. Nem biztos, hogy működik, ha az elején elkezdek bármit zongorán játszani, és ráteszek egy úszós effektet, mert hiába élvezem nagyon, mikor lehet, hogy a közönség egy jelentős része meg úgy van vele, hogy „szarok rá, hallgassunk valami mást”.

– Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől az új album kapcsán?

– Azon kívül, hogy „kurva jó”, én nem nagyon hallok mást a közönségtől a koncerteken, legfeljebb még csak annyit, hogy „szeretlek, Marci, hadd érintselek meg!”

– És a Facebook-on vagy a Youtube-videók alatt szoktátok olvasgatni a kommenteket?

– Igen, de az sokat nem segít. Nekem inkább az a fontos, mikor a barátaimmal vagy más  alkotókkal meg tudom beszélni, hogy nekik mi a véleményük, és nem is az albumról, hanem inkább a minket körülvevő világról, meg az arra való reflektálásról. Mert az, hogy valaki hogyan viszonyul a zenéhez, az elég szubjektív. Nehéz eldönteni, hogy mekkora jelentősége van annak, ha Spontán Gizi Ferihegyről ezt vagy azt gondolja erről a lemezről. Vagy ha anyámnak tetszik, és azt mondja, „jaj, kisfiam, olyan szépen énekelsz.”

– Hogyan bírjátok a dupla koncertezést?

– Már keveset iszunk, úgyhogy egész jól. Korábban voltak olyan bulik, hogy úgy jöttünk koncertre, hogy kiestünk az autóból, de most már azért én is lassan negyvenéves leszek, úgyhogy  kicsit visszafogottabban csinálom ezt, mint annak idején. Kellemes oldala a dolognak, hogy engem nem igazán fárasztanak a koncertek, én szeretem ezt csinálni. Mondjuk, ez nem egy olyan munka, mint hogyha elmentem volna dolgozni egy művelődési házba, és ott szervezném éppen a sakkszakkört. Lehet, hogy az fárasztóbb lenne, mint ez, hogy eljövök, és imádnak az emberek.

– Hogy érzed, mennyire változtatok ti, és mennyire változott a közönségetek az elmúlt öt évben, illetve a kezdetek óta?

– Én nagyon sokat változtam, az biztos. Rengeteget. Most kezdem el igazából látni, hogy nagy kontrasztok vannak aközött, hogy én milyen vagyok egy ilyen beszélgetésben, és hogy miről szoktam énekelni. És sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, hogy miért énekelek ilyeneket állandóan. Ki kell bontanom saját magamnak is, hogy miért nem éneklek inkább a gumicsizmákról, bár lehet, hogy egyszer majd az is be fog következni. Az biztosan segít, hogy mostanra azért már jobban ismerem önmagamat. Gyakrabban tudom beazonosítani azt, hogy mit miért csinálok, vagy hogy miért vannak olyan halvány sejtelmeim vagy érzeteim, amelyeket eddig nem tudtam megmagyarázni. Ennyi változott bennem az elmúlt öt évben. És a zenekarban is elindult egyfajta kommunikáció, ami eddig nem volt jellemző: beszélgetünk egymással. Olyan dolgokról is, amikről nem szeret az ember beszélni. Éppen a múlt héten is volt egy ilyen alkalom, leültünk egymással szembe, és szándékosan kiprovokáltuk a vitát. El kell néha mindenkinek mondania, hogy mi az, ami neki nem tetszik, és lehet, hogy ez nagyon rossz érzés, de meg kell próbálnunk ezen túllendülni, hogy tudjunk egymással mit kezdeni a következő iksz évben. Aztán hogy a közönségben mi változott, azt nem tudom, azt tőlük kérdezd meg.

– Tőled is kérdezem, mert nyilván látod azért a színpadról, hogy mennyire változott a közönség összetétele, mennyire változtak a reakciói.

– Azt látom, hogy egyre nagyobb zenekar vagyunk, ez kétségtelen. Egyre többen jönnek, egyre nagyobb a hype, ez biztosan így van. De nincsenek ábrándjaim azt illetően, hogy egyszer majd mindenki letépi a saját fejét a koncertünk közben. Van egy kedvenc zenekarom, a Nine Inch Nails, ők nagyon kemény, indusztriális, elektronikus, lesújtó, sötét zenét játszanak. Néztem egy koncertjüket a neten, és azt éreztem, hogy annál keményebb vagy zúzósabb zene, amit én most hallgatok, nincs is. Játszottak, már majdnem felrobbant a színpad, tényleg, vette őket a kamera, aztán lement a közönségre, és ott pedig unott arcú emberek támasztották a korlátot. Rájöttem, hogy akkor valószínűleg nem velem van a probléma. És erre rímelve az előző basszusgitárosunk mondott egy nagyon jót, hogy

más helyett nem élvezhetek, bármennyire is szeretnék, sajnos, nem tudok.

– Ha most indulna a zenekar, mennyire lennének másak a feltételek, a lehetőségek, mint annak idején?

– Szerintem a lehetőségeink mindig is maximálisak voltak. Az biztos, hogy amikor mi kezdtünk el zenélni, akkor fontos volt a mondanivaló, meg hogy hogyan fogalmazod meg. Mi azért tudtunk valamennyire sikeresek lenni, mert a mainstream és az underground peremvidékén evickéltünk. Aztán meg mi lettünk az underground. Az most biztosan érezhető, hogy az embereket egyre kevésbé fogják meg azok a dolgok, amiken gondolkodni kell, nincs kedvük ehhez. Szeretnének kicsit élni. Szerintem az embereknek a faszuk kivan úgy általában mindennel. Az Y-generációnak meg

a magyar társadalom nagy többségének az az egyik nagy problémája, hogy úgy gondolja, nincs döntési pozícióban.

Elhiszi magáról, hogy annyit élhet, amennyit megengednek neki, és azt mondja, hogy „ne, úristen, csak ne kelljen semmivel sem foglalkoznom. Nem én nem vagyok a hibás, én nem tehetek semmiről, én a körülmények áldozata vagyok. Nem megyek el szavazni, mert úgysem változik semmi”. És ebből mi következik? Hogy elmegy bulizni, bebaszik, csak azt ne kelljen érezni, amit egész héten érzett. És neki most ne jöjjenek olyan dalszövegekkel, hogy mentse meg önmagát, hanem legyen inkább valami nagyon egyszerű, mosoly, let’s dance satöbbi. Úgyhogy ezzel a fajta zenével most nagyon jól lehet aratni.

– Mit üzensz azoknak a rajongóknak, akik szívesen látnának titeket az Eurovíziós dalfesztiválon?

– Hogy ne nézzenek ilyen műsorokat. Felesleges. Miért nem olvasnak könyveket? Szerintem akkora hülyeség maga a tévé is, amikor itt az internet. Mert mit nézel a tévében? Azt, hogy hogyan adja el az autót a jóember, vagy hogy Amerikában hogyan sütik és tömik magukba a fánkot? Meg a kórházas sorozatot? Ezeket nézed, meg a kamu híradót, ahol minden tök jó: hát nem érzed, hogy hogyan szárnyal a gazdaság, meg milyen fasza az egészségügy? Az egy nagyon alapvető dolog kellene, hogy legyen, hogy ne fogyaszd már azt, amit beletolnak a képedbe. Mert akkor egész nap ehetsz hamburgert a mekiben, aztán megdöglesz egy év múlva. Szerintem az agyunknak is pont ilyen a tévé. Hogy azt nézed, amit mások akarnak, hogy nézz. De miért hagyod, hogy mások szerkesszék össze neked? Ott az internet, kiválogathatod te is magadnak. Például, ha szeretnék nézni egy jó kis pornót, akkor bekapcsolom.

– Azt mondtad az előbb, hogy az emberek olvassanak inkább könyveket. Milyen könyvekre gondolsz?

– Olvassanak kortárs irodalmat! Szerintem a tavalyi év egyik legjobb könyve Dragomán György Máglya című, nagyon könnyen olvasható regénye volt. Volt is egy műsorom a Petőfi Rádióban, ahol havonta ajánlottam könyveket a hallgatóknak. Ha minden hónapban legalább egyet elolvasnak, akkor én már nyertem.

Csengeri Róbert

Ha tetszett a cikk, lájkolj minket a Facebook-on!