Mindenki elfér

Valamire való bölcsésznek legalább egyszer kötelező ellátogatni Magyarország egyik legrégebbi összművészeti fesztiváljára. Számomra idén jött el az idő, hogy a nálam csak egy hajszálnyit idősebb Művészetek Völgyét amolyan tessék-lássék módon, vagyis a második hétvége erejéig felfedezzem. Vegyes elvárásokkal futottam neki a kiruccanásnak, hiszen bőven akadt, aki nekem szegezte a kérdést, hogy:

akkor te is mész batikolt blúzban meg kenderszoknyában táncikálni meg művészkedni?

Efféle előfeltevések után igencsak meglepődtem, amikor Kapolcson végre a csuklómra illesztették hétvégi bérlet gyanánt a minden művészi igényt nélkülöző kórházi bilétát. Mint később kiderült, tartós kivitelű, mintás karszalag csak a tíz napig kitartóknak járt. Térkép viszont jutott mindenkinek, így némi csigabuszozás után sikerült felkutatni a letölthető programfüzet szerinti egyetlen sátortábort Vigántpetenden, amelyről hamar kiderült, hogy csak a völgy önkénteseinek lakóhelye. Fizetős táborhelyhez egészen biztosan fa is jár – biztattak a fesztivál rendben tartásán szorgoskodók a további keresgélésre. Árnyékot adó növényzet ugyan nem jutott a későn érkezőnek, de

mindenért kárpótoló kilátás annál inkább.

Szemlélődés közben pedig mosolyogva fedeztem fel az első batikolt mandalás sátordíszt a szervezői segítséggel felkutatott, legtöbb helyszínhez kellőn közeli, kapolcsi táborhelyen.

A minimális távolságok ellenére nem volt egyszerű manőver eljutni a nagyszínpadként szolgáló Panoráma Színpadig. Részben azért, mert hatalmas tömeg hömpölygött az aprócska falu utcáin (a helyiek igazán megérdemelnének némi belépési kedvezményt, elmélkedtem, míg a kocsiútra szorulva lépkedtem előre). Másrészt azért, mert annyi kiállítóudvar és árus csábítgatta a frissen érkezőt, hogy nehéz volt célirányosan haladni a kiszemelt program felé.

A Kaukázus-koncertet viszont csak sikerült felkutatni, ahol Kardos-Horváth János hirdette a békét, illetve a Szalai Éva felvezetőjeként azt, hogy mennyire szeretne ő minden korú és gondolkodású embert összemosni. Hamar megbizonyosodhattam arról, hogy ez nemcsak az együttes célja, hanem jó eséllyel az egész fesztiválé. Kis- és nagymamák, játszadozó aprónépek és szép számmal fiatalok leptek el minden helyszínt. Nem csupán korcsoport, de öltözködési, zenei stílus szempontjából is teljes volt a kavalkád. Sokfelé pedig a házi kedvencek is több-kevesebb lelkesedéssel vettek részt a programokon – a bozontos Hecserli kutyának még karszalag is került a jobb mellső mancsára.


Fotó: Karácsonyi Gabriella

Ez a sokszínűség nem is tűnt annyira meglepőnek a programok változatosságát tekintve – gondoltam már az első este, pedig akkor még a zenés események felderítésén túl nem is merészkedtem. Például a Kaukázus után a Firkin tűnt fel a Panoráma, vagy becenevén a Nagyon Balaton színpadon, akik tökéletesen megtestesítették a Völgy eklektikusságának önfeledt szórakozásra sarkalló vonulatát. Az ír kocsmapunkot nyomokban székely és magyar népzenével elegyítő együttes fuvolistája, Péter János farmernadrágban, mellényben és frakkban lépett a közönség elé. A vidám hangulat és sokat ígérő színpadkép ellenére a néhány magyarul felcsendülő dal stílusidegenül, az alig érthető dalszövegek kissé zavaróan hatottak, épp annyira, hogy továbbszemezgessek a kapolcsi éjszakában. Ekkor mutatkozott meg igazán

a fesztivál kellemes zenei káosza.

Kis túlzással minden lépésnél újabb udvar kínálata nyomta el az előző hangjait: élőzenés rockabilly, mellette népzenei koncert és táncház a Folk Udvarból, a főként tizenéves közönség nagy örömére Hősök a Design Terminálnál… Én végül a Dióda Udvarban kötöttem ki, ahol az esetenként az udvar németjuhászával kiegészülő Sickratman trió énekelte meg Tibi halálát, és magyarázta el a közönségnek, hogy miért nem lesz Buzi-e vagy.

A Dióda Udvarig már alig-alig eljutó kaotikusságnak persze voltak hátulütői is. A Modern Art Orchestra fellépése közben például volt némi morgolódás, mert a szervezői szép szó szerint legalább az első fél órában szünetnek kellett volna lennie a szomszédos nagyszínpadon. A beígért csend miatt még a műsort is átszervezték, előre került egy ballada, de hiába. Mi tagadás, másnap is különös hatást keltett a Hobo és Bandája Vadászat-estjének prózai részeinél átszűrődő, Kiscsillag előtti, Paddy and the Rats-féle mulatozás. Az események közötti járótávolságnak ára van.

Az idő rövidsége miatt még így is jobbnak láttam a távolabb eső programokról lemondani a hétvége hátralevő részében is (igaz, a legmesszebb található színhely nagyjából ötven perc gyaloglással megúszható lett volna a térkép tanúsága szerint). A programbőségnek köszönhetően még így is jócskán lehetett válogatni a műsorok közül. A napindításhoz a Momentán Udvar bizonyult a legideálisabbnak, ahol babzsák fotelekbe vackolódva lehetett élvezni a Momentán Társulat improvizált névnapi köszöntőit és többrészes szappanoperáját, bűvésztrükköket vagy egyszerűen csak a hangulatos, színes dekorációt.


A szerző felvétele

Az ebéd mellé rögtönzött társadalmi kísérlet is járt, ha jól helyezkedett az ember. A kézműves bódék közé egy-egy kaput helyeztek a szervezők, „átlagos” és „csodálatos vagyok” felirattal. A babgulyásnyi felmérésből az derült ki, hogy a völgylakók, legalábbis a fesztiválidő alatt, saját szemükben is inkább csodálatosak. (Igaz, volt, hogy elkelt némi unszolás; az egyik anyuka pedig rémülten tolta a gyanútlan apukát kisbabástul a helyes irányba.) Az ebéd levezetéseként

tüzetesen fel lehetett mérni az iparművészeti és festménykiállításokat is,

természetesen vásárlásra és csevegésre mindenhol volt lehetőség, helyenként a technika kipróbálására is. A gyerekcsalogatóan berendezett manóvilágban viszont szigorúan „semmit a kéznek”-szabály uralkodott a portékák törékenységére való tekintettel – persze, a cseréplényeket jó pénzért haza lehetett vinni, de hát ez is olyan, mint a Művészetek Völgyének elemei, a környezetéből kiragadva veszne az összkép és a varázslat. Kárpótlásképp a szomszédban elhelyezett hangszersimogatóban zenei különlegességek várták a kíváncsi érintéseket. A kedvenc kézműves címet mégis a Folk Udvarban helyet kapó hölgy nyerte el, már csak azért is, mert lankadatlan odaadással nézte végig sokadjára a Rózsa Sándor történetét bemutató néptáncos interaktív műsort, és még a kilencedik napon is elszomorodott, mikor a hírös betyárt elfogták.


Fotó: Karácsonyi Gabriella

A felfedezőkörút után kellőképpen elfáradva Hobo háza táján kerestem menedéket, akinek a hosszú kapolcsi múltja miatt kijárt a saját porta. A művész a szalmabálák között olyannyira zavartalanul mesélhetett az esti előadás történetéről, hogy még holmi moderátori kérdésekkel sem kellett bajlódnia. A szombati napon a Vadászat volt terítéken, amelyet pár óra múlva meg is lehetett nézni a domboldalon ülve a csillagos ég alatt.

Saját udvar(tartás) nemcsak Hobónak járt, hanem Harcsa Veronikának is. Illetve volt még Kaláka Versudvar, amely az együttesről kapta ugyan a nevét, viszont inkább tűnt Lackfi János birodalmának, aki hol a Kalákával és költővendégekkel kiegészülve, hol pedig a közönség segítségével beszélt, beszélgetett és verset csiholt. Éjszakára viszont a rímkovácsolás helyét átvette a (Lackfi nélküli) népdal-karaoke.

Zene és vers találkozása természetesen nem korlátozódott egyetlen helyszínre,

a Momentán Udvarba például a Rájátszás látogatott el, ahol kortárs költők és zenészek gondoltak újra dalokat és verseket egyaránt. Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street 7 frontembere nem röstellte némi öniróniával fűszerezve újrakölteni a Hol van az a krézi srác?-ot sem. Egyébként másnap ugyanitt kapott helyet a Mary Popkids, amikor a fesztivál során újra bebizonyosodott, hogy lehet mezítláb táncolva, kutyákat kerülgetve és ücsörögve is koncertezni. Ez utóbbit az együttes nem nézte jó szemmel, és csodálatra méltó kitartással az utolsó számnál ugrálásra bírta még a tíznapos völgyakókat is.


Fotó: Karácsonyi Gabriella

Vasárnap estére pedig nemcsak számomra, hanem a záró buliért felelős Skye Edwards számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a Művészetek Völgyében minden előfordulhat. A Morcheeba énekesnője vidám elképedéssel folytatta a koncertet sűrű villámlások közepette, miután lenyelt néhány szúnyogot, majd denevérnek nézett egy támadó szellemű, méretes tücsköt. (Denevérek egyébként tényleg előfordultak a tábor környékén, de azért a reflektorfényt eléggé kerülték.) Majd kedvesen érdeklődött annak a fiatalembernek a hogyléte felől, akit az imént kaptak le a színpadról a biztonságiak. Én negyven perc után menekülőre fogtam a közeledő vihar miatt, de jött a hír, hogy a lelkes rajongó a színpadra szökési manővert még többször megkísérelte, legutoljára meztelenül. (Az őt üldöző rendőrök elől viszont jó sokáig szaladhatott, mert másnap a hazafelé tartó buszon bedagadt lábbal kért útitársaimtól negyvenkettes női papucsot – hiába, a völgyélmény elkísér.)

Mire a sátortáborba értem, az eső már csepergett, és a nagyszínpad felől a koncert végét jelző Rome wasn’t built in a day-t fújta a dombtetőig a szél. Többedmagammal a pihenőként (és telefontöltésre) szolgáló jurtában kerestem menedéket, s míg gyülekeztek a bőrig ázott éjszakai szállást keresők és elkezdődött a száraz holmik testvéries megosztása, az üvegajtón keresztül lehetett nézni a völgyet meg-megvilágító vihart. Pár órával később, mikor a mellém keveredő ismeretlen alak horkolásba és alkalmankénti öntudatlan rugdosódásba kezdett, volt időm

csillagos háttérrel is megvizslatni a jurtát.

Csak akkor vettem észre, hogy időközben mennyiféle emberrel telt meg a gondosan lefedett építmény, na meg azt, hogy milyen megnyugtatóan kerek, egész hatást is keltenek az ívelt gerendák (az egy-két ponton elhelyezett kábelektől eltekintve) – valahogy úgy, mint a Művészetek Völgyének elsőre kaotikusnak tűnő darabkái.

Balogh Réka

Képriportunk
(a külön nem jelölt fotókat a szerző készítette):