Mindannyiunk bűne

Nem véletlen, hogy ennyi idő után jelenik meg az írásom erről az előadásról. Az olvasókkal vagy őszintén, vagy sehogy; halogattam, és nem lustaságból, hanem tanácstalanságból. Ennyi tapasztalattal a hátam mögött már másnapra tudnom kellene olyan frázisokat leírni, amelyek szakmailag ugyan helytállóak lehetnek, de a lelke a szövegnek, na, az sikkadna el. Mert Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című one-woman-show-ja a szegedi Régi Zsinagógában olyasvalami volt, ami szándékoltan egyensúlyoz valóság és fikció határán. Ezek azok a típusú monodrámák, amelyekben érezhető az alkotók dühvel keveredő tettvágya, amikor a színész és a civil szinte egy és ugyanaz, és bár Szalai Kriszta ez esetben Jutka néni, ám a hajléktalan főhősnő tükre egyben önmagát is reprezentálja. Kriszta a darab kedvéért egy hetet Budapest utcáin töltött, így megtapasztalhatta a hajléktalanság negatív, ugyanakkor pozitív töltetű aspektusait is. Mert bármilyen meglepően is hangzik, a legrosszabb élethelyzetben is található valami kapaszkodó, amely nem hagyja, hogy eltűnjön az önazonosság.


Fotó: Révész Róbert

Jutka néni történetét egészen fiatalkorától kezdve hallgatjuk, van itt a családon belüli erőszaktól kezdve a szigorú anyán át a jómódú férjig minden és mindenki. Utcára kerülése pedig egészen váratlanul történt, ezért is olyan könnyű nézőként azonosulni a helyzetével, hiszen velünk is bármikor megtörténhet ez. Akár ezüstkanállal a szádban születsz, akár gyümölcsös láda szolgál bölcsődül, ebben a kiszolgáltatott élethelyzetben az emberek kvázi egyenlővé válnak. Senkit nem érdekel, mennyire voltál vékony, milyen cuccaid voltak, a skatulyák teljesen átalakulnak, a régi értékrend összemegy, és átadja a helyét a növekvő és lüktető bizonytalanságnak, amely a napról-napra élés metódusára szoktat. Kriszta remekül tolmácsolja, hogy az emberekben nem lehet megbízni, szinte gondolkodás nélkül elfordulnak tőled, persze, tisztelet a kivételnek. A metrón elhúzódnak, az utcán rád se néznek, és nemhogy egy jó szavuk, de egy emberi megnyilvánulásuk sincsen. Ritkán gondolunk bele abba, hogy ez milyen pszichikai következményekkel járhat. Félreértés ne essék, ahhoz, hogy a jelzőlámpa szintjén néznek át rajtad, nem lehet hozzászokni. Elfogadod, de fájdalmas a felfedezés.

Jutka története még egy fontos dologra tér ki: a hajléktalan nők női mivoltára. Mert bár az utcán élsz, nem szűnsz meg nőnek lenni. Az előadás, főleg Kriszta tempójában, elképesztő tabukat dönget a higiéniás túléléstől kezdve a szexusig, amelyet még ilyenkor sem vagy hajlandó kiengedni a kezeid közül. Hogy kapcsolódj érzelmileg és szexuálisan is valakihez, társad legyen mindennek a peremén. Ezek a dolgok nem kapcsolódnak ki, csupán háttérbe húzódnak, hiszen hogyan tudnád magad teljes értékű nőként kezelni, ha azt sem hiszed el magadról, hogy teljes értékű ember vagy?


Fotó: Révész Róbert

Nem fogom szépíteni a dolgot: az, hogy itt tartunk, nemcsak a gyűlöletkapmányt fröcsögő politikusok bűne párttól függetlenül, hanem a mi hibánk is. Az enyém is. Mert volt idő, amikor én sem tudtam elfogadni őket. Ordítanak, követnek, bántani akarnak. Biztos van köztük ilyen típus is, de akkor most hadd ne soroljam a nem hajléktalanok oldaláról ért negatív tapasztalatokat, összehasonlíthatatlanul rosszabbak. De van, aki csak ordít – és hát miért ne tegye? Hogy ne zavarjon addig a fél percig, amíg elmegyünk egymás mellett az utcán? A jól öltözött részeg diákok és felnőttek ordibálása miért tanúskodik a jókedvről elsősorban, és miért nem zavar senkit? Olyan közfelfogásban élünk, ahol jó néhányan a legszívesebben belerúgnának a hajléktalanokba, de persze, ha a menekültválság kerül szóba, akkor ugyanők már hirtelen azzal kezdenek érvelni, hogy előbb a saját hajléktalanjainkon kellene segítenünk. Undorító közönyösség és képmutatás. A legszebb az egészben ennek kapcsán, hogy amikor a Keletinél a menekültek próbáltak éppen nem kiszáradni, akkor egyszer egy hajléktalan vitt oda vizet meg szendvicset nekik. Szerencsére tehát mégsem sikerült az utcán élők többségével elhitetni, hogy a patkányokkal egyenrangúak.


Fotó: Révész Róbert

Az előadás végén maga a valódi Jutka néni is a színpadra lép, úgy öleli Krisztát, mintha ő maga lenne a két lábon járó bizalom. Mintha benne testesülne meg az összes olyan pozitív hozzáállás, amit a nehezebb időkben nem tapasztalt, mintha ő lenne az utolsó lépcsőfok, és azt hiszem, a „mintha” szócskát le is vehetjük mindegyik opció elől. Lehet tőle kérdezni – de mit? Legszívesebben az imádott kutyái nevét kérdeztem volna meg, mert minden mást elmondott Kriszta. Legalábbis én már nem tudnám tovább ragozni. Persze, remek lélekjelenléttel válaszol a kérdésekre, pedig érzem a hangjába beúszó összes remegésben, hogy benne van még a keserűség, a csalódottság, az emberek embertelenségéből fakadó távolságtartás. Ma már ő segít a többieknek talpra állni.

Persze, nem mindenkit sikerül megmenteni.

Mert ez továbbra sem csak Jutka nénin múlik.

Tóth Emese

 

Szerzőnk az előadást a MASZK őszi  programsorozatának részeként tekintette meg a szegedi Régi Zsinagógában.