Megszólnak vagy megszöksz?

Ha valamit haza lehet vinni és sokáig emésztgetni a számos megkapó, már-már a hibátlan felé közelítő előadásból a 25. THEALTER Fesztiválról, akkor az egyik egyértelműen a k2 Színház Züfec című előadása lesz. Egy okos, látványos kabaré, de valahol

a legkomolyabb és legszomorúbb darab, amit valaha láttam.

Vígjáték a javából, és mégis a végén kitépte a szívemet, nevetve ugrált rajta, majd visszaadta. És mostantól járjak úgy színházba, mint eddig, persze. Nem fog menni, köszönöm.

Adott egy író, Makszudov (Domokos Zsolt), Egy fecske nem, avagy egy bolond százat című drámájával a hóna alatt az 1920-30-as évek Moszkvájában, tele reményekkel, amelyeket kéthetente ripityára törnek a nagyvilági rendezők, de ő ebből is feláll, és folytatja tovább. Mivel ezekben az időkben a színházak törzsközönségeinek igénye nem fedte az egyre inkább teret hódító defetista, a halállal művészi szinten foglalkozó alkotásokat, így igazi Don Quijote-féle missziónak bizonyult szembemenni a divattal.


Fotó: Révész Róbert

A szerencse egy ponton mégiscsak Makszudov mellé szegődik, mert az érte sóvárgó Rudolfi végül eljuttatja a városi színházig. A Lövések a Broadwayn (Bullets Over Broadway) óta tudjuk, hogy szerződést csak úgy nem írunk alá, legalábbis nem olyat, amelynek értelmi szerzője egészen véletlenül egy gengszter, vagy amelyben a jogaidat és művészi szabadságodat bármilyen szinten korlátozzák. Makszudov viszont, akár a szerelemittas ember, se nem lát, se nem hall, csak a munkafényben úszó nézőteret látja, az álmait látja megvalósulni, odaképzel minket, a közönséget, akik amúgy ott ülünk – igen, meta minden mennyiségben –, de Makszudov még nem látja. Nem meglepő, ha ez az élmény kvázi leszedálja őt, és így mindent készségesen megtesz azért, hogy bemutathassa darabját. Innentől a főhős a színházi bürokrácia Chimborazoját mássza meg, de végig az a pillanat élteti, amikor majd felgördül a függöny. Naivitásának bájától ihletett versekkel köteteket lehetne megtölteni, ám a nézőben mégis ott motoszkál, mikor lesz elege Makszudovnak?

Ami ugyanis még a bürokráciánál is súlyosabb tapasztalatokkal gazdagítja, az nem más, mint a színházi emberekkel való együttélés. Ott van rögtön a már említett Rudolfi (Horváth Szabolcs), aki a kortárs irodalom foglya lett minden lehetséges értelemben, vagy Pjotr Bombardov (Viktor Balázs),

akinek legszívesebben behúztam volna a sokadik „vicceltem” után,

de közben meg lehet, hogy igaza van, és tökélyre fejlesztett iróniával lehet csak megmenekülni például a Rudolfi-állapottól. Találkozhatunk még a koffeinista Foma Sztrizs színházi rendezővel (Borsányi Dániel), aki az első perctől kezdve rajongója Makszudov művészetének, mivel folyton tragikus darabokat rendez – a szónak nem csak a műfaji megjelölés szerinti értelmében –, és aki olyan szó per perces sebességgel beszélt, hogy szinte szédültem, eközben pedig folyamatosan azt reszkírozta, hogy éteri magasságokba emelje fel a szerényen toporgó, tehetséges fiatalembert. Ljudmilla Szilvesztrovnáról (Piti Emőke) ne is beszéljünk, az ő életútja noha még korántsem ért végére, már borítékolható, hogy vagy az igazgató kiskedvenceként avagy púpjaként végzi a teátrum jövőjében, de egy biztos: sziporkázó. Végül, de nem utolsó sorban a Derek Jarman-i antréval megérkező igazgatót, Ivan Vasziljevicset (Rózsa Krisztián) is megismerhetjük, akinél kibírhatatlanabb, negédesebb, homeopátia-fan direktort nem hordott a hátán a Föld, és Makszudov gyógyszere még mindig nem gurult el.


Fotó: Révész Róbert

Benkó Bence és Fábián Péter ebben a darabban leginkább az atmoszférateremtéssel fogták meg az Isten lábát. Mindegyik beszélgetésnek saját tere, eszenciája, karaktere van, nem a teljes színpadot veszik igénybe, hanem hol az egyik sarok, hol a másik sarok kap szerepet, akárcsak egy színházban, ahol számos zug, terem, folyosó, öltöző, raktár van egymástól nagyon különböző távolságokban. Ezt reprodukálni a színpadon úgy, hogy hihető is legyen, hogy Makszudov épp az igazgatói irodában van, vagy a titkárságon –

na, ez az, amire a k2 szájbarágás nélkül képes.

Az előadás egyébként is tele van színházi önreflexióval. Ó, azok a remek áthallásos mondatok, amelyekről, ha tehetségtelen, ámde arrogáns magyar színházi rendező, igazgató, vagy politikus lennék, magamra ismertem volna, és ha cseppnyi szégyenérzet lakozik bennem, akkor minimum cseppfolyós állapotban hagytam volna el a szegedi Kisszínházat. Ennek az önreflexiónak a csúcsát azonban az olyan pillanatokkal érik el igazán, amikor például egyikük a takarásba sétál, amely már a következő jelenet tere, és ezt a jelenetben szereplő színészek civil énjükké változva, suttogva, ám jól hallhatóan, méltatlankodva teszik szóvá; de ide sorolható a zajos sikert arató Átállás-dal is. Ezek olyan pillanatok, amelyeket tényleg látni és érzékelni kell.

Makszudov karakterének fordulópontja a Fecske módosításainál következik be. Egészen eddig a jelenetig Makszudov olyan, mint a legelső percben; reményteli, kíváncsi, boldog, készséges és elhivatott. A rendezői ukáz azonban, amely szerint csak akkor kerülhet bemutatásra az előadás, ha Makszudov nem öli meg főhősét, végre elpattintja benne a húrt. Öröm nézni, ahogyan Domokos Zsolt Makszudovjából percek alatt olyan badass karakter válik, hogy mindenki szó szerint megdermed. Nem véletlenül, mert a monológ ütős; azzal, hogy a Fecske főhősét életre kényszerítik, gyakorlatilag Makszudov művészetét gyilkolják meg. Ahogy ordítja is, ez róla szól, nem kitaláció, azt írta meg, ami vele épp történik, és hogy lehet meghúzni, kihagyni, átírni valamit, amit éppen megélek? Sehogy, ezért üvöltöttem magamban én is Makszudovval, és reméltem, hogy felgyújtja a fenébe a színházat Vasziljevicsestől, mindenestül. Ezt követően azonban a végén következett a hab a tortára, a cseresznye a habra, de ezt a fordulatot egyszerűen képtelen vagyok lelőni, mert ez akkor és ott működik.


Fotó: Révész Róbert

A Züfecben felfedezhető rétegek egzakt és elvont szinten is működnek, épp ezért szeretném leszögezni, hogy szórakoztató jellege dacára nagyon komoly odafigyelést igényel. Olyan összefüggéseket kell analizálni, hogy szórakoztató legyen, amelyek elsőre nem feltétlenül egyértelműek. Például hogy melyik résznél jön be Igor, a pék (Benkó Barnabás), civil szemszögből megfogalmazott monológjával, vagy a színészek miért alakítanak egynél több karaktert, és miért pont azokat a karaktereket. Mindegyik színész gyakorlatilag önmagát vitte bele Bulgakov regényébe. Olyan szempontokkal, szakmai tapasztalatokkal, személyes félelmekkel, örömökkel töltötték meg a textúrát, hogy egy az egyben egy k2 tablót is alkottak vele.

És ez a tabló most felkerült a mi kis 2015-ös THEALTER Fesztiválunk falára is.

Tóth Emese