Még mindig nincs igazán megkötve a kezünk

A 27. Thealter egészen furcsa újításokat hordozott magában. Még el sem kezdődött igazán a fesztivál, már a megnyitó napján érezni lehetett a változás félreérthetetlen jeleit. Nem tudom, hogy a megnyitóbeszédek patchwork-jellege vagy a közönség különös hangulata miatt, de az volt a benyomásom, hogy ez a sajátos megnyitó egyszerre képviselt valami újat és próbált visszahozni valamit a régi Thealterből. Pont az idei fesztivál előtt néztem át újból az Életben tartott terek című kiadványt, amely egy olyan érát fest le a fesztivál történelméből, amelyre (beleértve engem is) viszonylag kevesen emlékeznek. A könyv leírása olyan szabadosságról, lélegzésről tanúskodik, amely (ki tudja, miért) idén teljesen más formában jelent meg, talán kissé keretek közé szorulva. Az előadások összetétele változatos és sokszínű, de mégis valahogy inkább csak egymás mellett működnek, nem egymással. Egy színházi fesztivál repertoárjától persze nem elvárható, hogy minden ízében tematikus legyen és mindenképp legyen olyan eleme, amely a másik legalább húsz előadással intenzíven korrelál. Viszont az e fajta együttgondolkodás, kvázi „együttúszás” hiánya is tud meglepő eredményeket hozni. Az egyik pozitív vetülete például, hogy mindenki egy határozottan önálló nyelvet beszél –

és ez jól fog jönni azokban az időkben, amikor még rosszabb lesz a kultúra helyzete, de ne legyen igazam.


Balog József, a MASZK Egyesület elnöke és művészeti vezetője a 27. Thealter Fesztivál megnyitóján / Thealterphoto 2017

A fesztivál idei díszvendége a Mentőcsónak Egység csapata volt, így nem meglepően a legtöbb idei előadás a szociális érzékenységről, esetleg ennek hiányáról szólt, illetve valamelyest a megoldáson is gondolkodva prezentált egy-egy produkciót. A Mentőcsónak sajátossága, hogy nemcsak színészeket, rendezőket, fordítókat és dramaturgokat mozgósítanak, hanem emberjogi aktivistákat, szervezeteket, és igaz történetek szereplőit, a nagybetűs civil szférát.

A leginkább az fogott meg az idei produkciók témaválasztásában, ahogyan olyan problémákat igyekeztek egészen új szemszögből vagy új aspektusból megközelíteni, amelyekről már évtizedek (de megkockáztatom, hogy talán évszázadok) óta ugyanúgy gondolkodunk. Például még mindig irreálisan természetesnek vesszük, hogy a kissebségiekhez több pejoratív fogalom kötődik, mint pozitív, illetve bele sem gondolunk az etnikai kisebbségek belső feszültségeibe, amelyeket szintén nem egy-két nap lenne megoldani. Vagy mintha kitörlődött volna a hosszú évek nőjogi mozgalmainak nyoma, még mindig teljesen normális az, hogy a nők és a férfiak nem egy regiszteren helyezkednek el, még mindig léteznek olyan fogalmak, mint előjog, vagy olyan minősítő szófordulat, hogy „lány létedre”. Az alapvető probléma szerintem még mindig az, hogy a feminizmusról sokaknak felszínes fogalmaik vannak – bár ez nemcsak azok hibája, akik adott esetben félreértelmezik a fogalmat, hiszen a feminizmus is többféle lett az idők során. Sajnos néhány radikális feminista irányvonal miatt még mindig a nőuralmat és a férfigyűlöletet kapcsolják a fogalomhoz, épp ezért volt üdítő, hogy ettől eltérően

néhány előadás egészen manírmentes eszközökkel érzékeltette a kortárs viszonyokat.


Mentőcsónak Egység – Füge Produkció Újvilág / Thealterphoto 2017

Pass Andrea rendezésében, a Mentőcsónak Egység – Füge Produkció Újvilág című előadásában egy egészen érdekes szemszögből tekinthetünk egy fiatal lány családi és magánéleti válságára, valamint a nacionalizmusra is. A társadalmi problémákra egyébként is különösen érzékeny Mentőcsónak Egység ezzel a színházi-nevelési előadással főleg a középiskolás korosztályt célozta meg, de az idősebbek számára is kellően figyelemfelkeltő szituációkkal operál.  A főhős, Kata (Sztarenki Dóra), a kilencvenes években cseperedő tizenéves, aki épp szülei válását próbálja túlélni. Nagyon fontos aspektusa az előadásnak, hogy Kata épp egy érzelmi válságban van, érzékeny a konfliktusokra és gyakorlatilag céltalanul csapódik végtelenül szimpatikus édesanyja (Szamosi Zsófia) és szintén rokonszenves, de kissé nemtörődöm édesapja (Hajduk Károly), valamint a két szomszédfiú (Kovács Lehel és Porogi Ádám) között, utóbbi kettő gyakorlatilag a Haragban a világgal című filmből szökött át. Nagyon megkapó például, ahogyan ez a két fiú Katához viszonyul. Már a kezdettől fogva tudjuk, hogy társadalmi érzékenységük a minimális magasságot sem éri el, viszont mégis ők azok, akiknek először sikerül elérniük, hogy Kata hosszú idő után ne érezze rosszul magát. Viselkedésük origója az is, hogy az általuk preferált politikai irodalmat sikeresen félreértelmezik, és kvázi gyűlöletpolitikává formálják. Most azonban ez a gyűlöletpolitika is elég ahhoz, hogy Kata valamilyen formában iránymutatást kapjon. Az önéleti válság egyébként a fiúkat is legalább annyira – ha nem jobban – érinti. Viszont ez az átmenetinek tűnő válság éppen elég ahhoz, hogy egy egészen új, egészen szörnyű szemszögből tekintsenek a romákra vagy a zsidókra, csakhogy a leggyakoribb példák kerüljenek terítékre. Így tehát egészen hangsúlyossá válik a felelősség kérdése is: ki tehet a dolgok alakulásáról? Egyáltalán tehet-e róla valaki?

A darabban az embereket ilyen-olyan úton-módon az igazságérzetük vezérli. Az Újvilág beszédes cím, képviseli azt, amit a két fiú is megemlít: egy teljesen új szociális alapokon fekvő társadalmat. Azonban nagyon nem mindegy, hogy azok az új alapok milyenek. A két szabadságharcos nacionalista fiatal például egész biztosan nincs tisztában azzal a jelenséggel, amelyet az elnyomás és emberi jogok korlátozása eredményez. (Gyakorlatilag már számos országban, köztük Magyarországon is folyik egyfajta revízió e tekintetben.) De nincsenek tisztában azzal sem, hogy az erőszakos elfojtásra való puszta késztetés is erőszakot fog szülni, nem együttműködést, hiszen nincs az az embercsoport, aki ha érzi, hogy szorul a nyaka körül a hurok, nem kapálózik és tiltakozik teljes erejéből. A három fiatal véd- és dacszövetsége persze majdnem végzetes eseményhez vezet. Érdekes végignézni a folyamatot, ami ennek hatására végbemegy a fiatalokban, bár előre is sejthető, hogy csak Kata éri el majd azt a határt, amelyet remélhetőleg az emberek többsége is. A konzekvencia szomorú. Az előadás azt a típusú hangulatot dobja a vállunkra, mely szerint semmilyen garancia nem létezik arra, hogy a szüleink, nagyszüleink, testvéreink, gyerekeink biztonságban vannak olyan ideológiáktól, amelyek országokat képesek romba dönteni.


Mentőcsónak Egység – Manőver Alkotócsoport: A néma tartomány / Thealterphoto 2017

Ha már a nem túl fényes jövőképnél tartunk, a Mentőcsónak Egység – Manőver Alkotócsoport A néma tartomány című előadása kellően kimaxolta a posztapokaliptikus young adult (vagyis fiatal felnőtt) felnövés-történetének tematikáját. A néma tartomány világában a fiatalokat már eleve egy sikeres életre tréningezik, nagyon hamar kategorizálniuk kell egymást, sőt kötelező tanóra az osztálytársak nyilvános megalázása, hogy iskolán kívül aztán béke legyen és szeretet. Ez a rendszer egy külső Hangon alapszik, az mondja meg, mi a jó és mi a rossz, ez a húzás például remekül képviseli a transzcendens hihetetlen hatalmát. Természetesen emberi mivoltunkat nem tagadhatjuk le egy ilyen diktatúrában sem, mindig lesznek olyanok, akik felfedezik az anomáliákat és cselekedni vágynak majd. Ebben a tartományban nem meglepően

a nők talán csak épp egy kicsit előkelőbb helyet foglalnak el, mint egy sezlony.

Kényelmet biztosítanak jövendőbelijüknek, közben persze sikeresnek kell lenniük, de a legabszurdabb pikantéria, hogy ezt a jövendőbelit egy rituálisnak szánt táncos mulatság után körülbelül öt perc alatt kell kiválasztaniuk. Ez a tánc kísértetiesen hasonlít például a Jane Austen világából megismert sortáncra, az úgynevezett regency dance-re, amelynek sokszor nem titkolt szándéka volt két házasság előtt álló fiatal szerelmét szárba szökkenteni. A darab fő motívuma a kételkedés fontossága. Ha ennek szikrája sincs meg, az ember sohasem jön rá, hogy például a Hang egyáltalán létezik-e, hogy tényleg mindenki azt szereti-e, akivel a pároztató bulin összehozták, vagy hogy van-e értelme a fiatalokat bármilyen rigorózus rendszerben érlelni. Nincs, és nem is lesz soha – remélem.


András Lóránt Társulat: Femme / Thealterphoto 2017

A romániai András Lóránt Társulat Femme című táncos darabjának története a Médeiát dolgozza fel kissé generikus, de szemet gyönyörködtető módon. A címszerepet táncoló Bezsán Noémi a rendező-koreográfus, ami elképesztően üdítő jelenség, mert bár itthon és külföldön is számos társulat vezetője nő, még mindig keveset hallani róluk, még mindig meglepő a jelenlétük néhány ember számára. Ó, és nem éppen finomkodó koreográfiáról beszélek ez esetben, de őszintén: nem is illene finomkodó koreográfia Médeia kálváriájához. A társulat hihetetlen összhangban dolgozik, egymás lélegzetvételére mozdulnak, Iaszón és Médeia kapcsolatát pedig talán sohasem láttam ennyire szépen és ennyire kegyetlenül reprezentálni, szinte szétszedik egymást szólójuk alatt, amikor az elkeseredett nő elhidegülő társába kapaszkodik. Médeia összes keserűsége mint egy árnyjáték elevenedik meg, és sokkal nehezebb így feldolgozni, hogy csak szimbólumok szintjén értelmezhető a férfi és nő fájdalma.


Forte Társulat: Bernarda Alba háza / Thealterphoto 2017

A Thealter Fesztivál méltán híres kedvence az utóbbi években több remek előadást Szegedre hozó Forte Társulat idén sem hazudtolta meg önmagát. Most egy teljesen más formulával rukkoltak elő; összesen négy előadás két nap alatt, egy napon két külön témájú. Július 25-én Widder Kristóf – aki Pass Andrea mellett az idei fesztivál egyik tréningvezetője volt – két darabját láthatta a közönség (Bernarda Alba háza és Sztravinszkij: Tavaszi áldozat). Ha nem említik, hogy Widder Kristóf Horváth Csaba tanítványa, akkor is rájöttünk volna, ahogyan rájöttünk Hegymegi Máté Kohlhaas című előadásánál is két éve. A Forte Társulat híres páratlan irodalmi ízléséről, szerintem nekik is köszönhető, hogy azok a nézők is belefuthatnak olyan darabokba, mint a Bernarda Alba háza,

akik egyébként nem találkoznak a drámairodalom krémjével

– vagy a Forte Társulat előadásaival az év többi napján. Widder elképzelésében ez a rettegett nő az apró, törékeny és hihetetlen szép arcvonású Lőrinc Katalinban testesül meg, akinek alacsony termete az árnyjáték segítségével válik hatalmassá.  A mozgások itt minden nő részéről apróak, a szemeik csak úgy villannak, egyforma mozgásukba belekáprázik a néző. Lőrinc mozdulatai tekintélyt parancsolóak, én meg sem mernék mozdulni a közelében, levegőt is szakaszosan vennék, ha vennék, nemhogy a Gyöngy Zsuzsa által játszott legfiatalabb lány lázadó törekvéseit támogassam – és ez is beszédes. Van, hogy a feminizmus legnagyobb ellenségei azok a nők, akik szerint természetes, ha megfosztod magad a földi hívságok csúfnéven elhíresült, pusztán természetes igényektől. Fontos felmerülő kérdés még, hogy a hagyomány uralkodhat-e az egyén fölött, illetve milyen árat fizet az, aki csak és kizárólag a merev szokásoknak él. A válaszhoz persze tragédiának kell történnie, és itt is menetrendszerűen történik, visszafordíthatatlanul.


Forte Társulat: Tavaszi áldozat / Thealterphoto 2017

A második előadás Sztravinszkij Tavaszi áldozatának feldolgozása volt. Érzékeny, a viharos zenével tökéletesen összeillő koreográfiát láthattunk. Sztravinszkij nagyon elragadja az embert, nem éreztem, hogy a helyemen ülök egy színházban, azt éreztem, amit mindig, amikor ilyen tudatot betöltően hangosan szól a fülembe: hogy egy sehol sem észlelhető univerzumba léptem át. A táncosok szintén ebben az univerzumban élnek ez idő alatt, sőt nekik ez az otthonos. A focimezbe öltözött alakok tökéletesen reprezentálják az újjászületés egy új formáját, illetve azt, hogy a rituális szokások is egy másik regiszteren találhatóak manapság Magyarországon: a teljesítmény, a győzelem, a hibátlanság, az összefogás olyan siker érdekében valósul meg, amelyet végül nem mindenki érez magáénak.


Forte Társulat: 5. vonosnégyes / Thealterphoto 2017

Július 26-án pedig következett az este, melyet egy tourinform szórólapját megszégyenítő rezignáltsággal többen csak Bartók-estként aposztrofáltak. Ha meghallja az ember, hogy Bartók-est, talán leginkább valamilyen szecessziós aulában finoman Bartókot játszó zenészekre gondol, ami a maga nemében persze csábító, de ami a Kisszínházban volt, azt inkább úgy nevezném: Bartók visszajött kísérteni, és élvezte. Az 5. vonósnégyes és a Concerto (a Bujtor Kvartett zseniális közreműködésével) Horváth Csaba rendezése, aki számos előadásában utalt már népzenei kötődésére, de most szinte felragyogott a produkciókból ez a múlt. Hosszú idő után először éreztem: itt tudott úgy megjelenni a néptánc, hogy nem egy dilettáns művészeti nagyhatalom monopóliuma,

hanem a kultúrtörténetünk része, amelyre igenis büszkék lehetünk,

és amely nem elnyomni akarja az új stílusokat, hanem velük együtt formálódni, közéjük úszni. A Forte előadásában az 5. vonósnégyes egy klasszikus katonai Odüsszeiát mutat be, van itt sérülés, dezertálás, hűség, összefogás, széthúzás, mindez olyan légiesen, feszesen és a tekintetek sűrűjében játszódva, hogy legyen az az első vagy második világháború, vagy a Közel-Keleten jelenleg dúló, a produkció egyértelmű és felejthetetlen képet ad mindenről, amit a vérengzések jelképeznek. A Concerto – követve az 5. vonósnégyes történelmi vonalát – már a munkásembert helyezi előtérbe. Ők a kis fogaskerekek a gépezetben, akik a nagy fogaskerekekre pattannak, akik próbálnak lépést tartani a rendszerekkel – közben pedig a játszók mindig leheletnyi pontossággal datálják, hogy épp a fasiszta vagy a vörös uralom idején járunk. De a munkafolyamat mindig ugyanaz: az egyén nem tud kitörni, vagy ha sikerül is neki, nem jut tovább, nem éri el igazán a célját. Jelképek és szimbólumok, amelyeket a színészek a saját testükkel hoznak létre, majd mintegy absztrakt grafikaként továbbfejtődnek, osztódnak, és kialakítanak egy újabbat. Bartók okkal hagyta el Magyarországot, és ebben a tudatban hallgatni és nézni a Forte Concerto című etűdjét szívszorítóbb, mint bármi, amit eddig tőlük láttam. Mintha most először sugallná egy előadás Bartókkal karöltve, hogy nem én tehetek róla, ha néha rosszul érzem magam itthon, vagy ha néha tehetetlennek érzem magam, és hogy nem vagyok hazaáruló, ha néha elvágyódom innen. Bartók eljutott oda, ahova legtöbben még gondolatban sem: az egyén teljes öntudatban megszülető szabadságvágyáig.


Forte Társulat: Concerto / Thealterphoto 2017

Az utolsó előtti napon, július 28-án mi sem folytathatta volna ezt a sort jobban, mint Pass Andrea Napraforgó című rendezése a Füge Produkció gondozásában, ami nekem néhol túl didaktikus és kiszámítható volt, mondjuk, a rendezőnő olyan munkáikhoz képest, mint amilyen a fentebb is említett A néma tartomány. Viszont egy egészen érdekes szituációt vállal megvizsgálni, mely szerint: hogyan tegyünk, ha egy közeli hozzátartozónk a pánikbetegségnek olyan típusával küzd, amely nagyon nehezen kezelhető? És főleg: hogyan birkózunk meg ezzel, ha felső tagozatos általános iskolások vagyunk? Ez is egy kvázi érzékenyítő előadás, szélsőséges példákat mutat be, és egy idő után a pánikbeteg édesanya karaktere uralja az eseményeket, pedig lehetne még itt elemezgetni a vidéki kisváros szociális életét is. Például, hogy a magyar és roma gyerek barátsága nem ördögtől való, sőt a roma lány (Kőszegi Mária) az igazán fontos pillanatokban már-már anyafiguraként is funkcionál; de érdekes jelenség a gondnokból lett zongorista is az iskolában (Formán Bálint), ki tudja, mi lett volna belőle, ha más helyre, más feltételek közé születik? Na, nem mintha ezzel a hellyel és élettel nem volna elégedett, sőt, a darab azt is bemutatja, hogy ez a mások által talán nem túl tökéletesnek vélt élet is tud tökéletes lenni. Hogy senkit nem szabad lenézni vagy kevesebbnek gondolni, amiért néha beéri azzal, amije van, ugyanis talán újdonságként hat a megállapítás, de nem mindenki szeretne Mozart vagy Gertrude Stein lenni. Van, akinek bőven elég az iskolai rendezvényeken fellépni, és van, aki csak egy kutyát meg boldog szülőket vagy boldog házasságot, párkapcsolatot szeretne az élettől, mégsem adatik meg neki.


Füge Produkció: Napraforgó / Thealterphoto 2017

A fesztivál utolsó napján, július 30-án tekinthettük meg a Mentőcsónak Egység – Füge Produkció – Magyar Helsinki Bizottság Menekülj okosan! című reality-játékát, színházielőadás-féléjét, nem-is-tudom-igazán-hogy-minek-nevezzem-ét. Nagyon kíváncsi voltam rá, és nagyjából azt is kaptam, amit az előzetes ismeretek alapján vártam. A Szerencsekerék felkonfjában kevesebb energia volt, mint a két alkalmi műsorvezető karakterük, Kurta Niké és Jaskó Bálint felvezetésében. Miután ismertették a szabályokat és lőttek egy szelfit Rezai Mohammed Aminnal, aki a valóság képviselője mint igazi menekült, elkezdődött a mi menekülésünk is. A nézők négy csoportba voltak osztva, egy-egy családot képviselve, de az összes néző egy falut alkotott. Érdekes falu voltunk, mert egyszer sem estünk egymás torkának, a nyugdíjasok sem dobálták egymást aprósüteménnyel, és a pokolba sem küldte el senki a másikat, mi voltunk a fiktív posztapokaliptikus Magyarország Stepfordja (A stepfordi feleségek című film abnormálisan idilli kisvárosa). Lelőtték a polgármesterünket, és amúgy is tarthatatlan viszonyok – ez az alkotók szerint opcionális – uralkodnak, így felkerekedünk, hogy eljussunk valami Paradicsomfélébe, de ez nem volt olyan egyszerű – ki gondolta volna. Számos esemény kimeneteléről kellett döntenünk, ezeket a jeleneteket játszotta el Kurta Niké, Jaskó Bálint és Rezai Mohammed Amin.


Mentőcsónak Egység – Füge Produkció – Magyar Helsinki Bizottság: Menekülj okosan! / Thealterphoto 2017

A játéknak, be kell vallani, vannak gyenge pontjai. Nem mindig koherensek a lépések, amelyek persze egy menekültüggyel kapcsolatos előadásban természetesnek hathatnak, de ahogy azt már páran előttem is leírták, mintha az lenne a cél, hogy ne éljük túl. Holott nagyon is valós, hogy kellő ésszel és kitartással túléljünk egy ilyen utat, hogy elérjük a célt, na persze azért is, mert a valóságban talán más jellegű döntéseket kell meghozni. Tanulhattunk belőle, nyilván, de számos alkalommal a saját kardunkba futottunk bele, pedig igyekeztünk a lehetőségekhez adott józanésszel felmérni a szituációkat. Nos, talán itt szúrtuk el, vagy itt szúrta el mindenki. A valóságban ugyanis nem mindig áll rendelkezésre öt perc vitatkozásra. Aki hozzám hasonlóan látta az elmúlt években a valódi menekülteket, bizony nem mindenkinek volt olyan tökéletes lélekjelenléte, mint ebben a játékban sokunknak. A mi családunk vérvonala gyakorlatilag kihalt, egy vagy két tagunk jutott táborba, ahol ők az örökkévalóságig várhatják, hogy bármilyen nemű menekültstátuszt kapjanak. Én kétéves voltam. Nem tudom, hogyan haltam meg, talán vízbe fulladtam, mint Aylan Kurdi. Mindenesetre nem jutottam el a jobbnak ígért világba, egyik nap még reményteli voltam, a másik nap halott. A felmerülő hibák dacára a Menekülj okosan! egy fontos és informatív produkció, melyet talán, ha sokadjára játszanék, sem élnék túl, ki tudja.

A Thealter is egy nagy túlélő,

tele meglepetésekkel és azzal a megmagyarázhatatlan változással, amivel az elején kezdtem. A változással, melynek hatására mindenki feszültebb lett, néző és fellépő egyaránt – mert ez most nem az a fesztivál volt, amely kellő biztonságból próbálta felhívni a figyelmet a magyar közélet nehézségeire, ez már az a fesztivál volt, amely a saját bőrén tapasztalta, milyen az, ha felelős kulturális szervek ki akarják iktatni, ráadásul nem is látványosan, hanem szépen, lassan, észrevétlenül. Talán ez a változás is a megmaradás, a túlélés igénye miatt állt be. A változás ráadásul kell, hiszen ha nem vagyunk nyitottak az új formákra, nem találkozhatunk ennyi remek életfelfogással, művészeti eszközzel, stílussal, témával.

A Thealter biztonságát, persze, nem muszáj félteni. Van, akit egyáltalán nem érdekel a független színház. Megértem. De elfogadni a fesztivál és a független társulatok létjogosultságát – szerintem – kötelező.

Tóth Emese