Lélekápoló szélütés

Kis fenntartással érkeztünk február 3-án a szolnoki Aba-Novák Agóra Kulturális Központba. Pszichokuckó. Már a név is kíváncsiságot kelt az emberben: mi történhet itt? Hova jöttünk? Dr. Agócs Gabriella, a Pszichokuckó kitalálója, vezetője mindenkivel megállt pár szóra beszélgetni, ismerősként üdvözölte az érkezőket, így pár perc után világossá vált számunkra, hogy egy többségében összeszokott közösség gyűlik itt össze havonta. A Pszichokuckó az úgynevezett családállítás jegyében szerveződik – de mit is jelent ez pontosan?

Bert Hellinger 1925-ben született, és kalandos élete során eljutott oda, hogy lemondott a katolikus egyházban betöltött szerepeiről, miközben gondolkodása minden ideológiát áthidalóvá, a létezés központjára koncentrálóvá vált. Így volt képes megalkotni többek között a családállítást is, amely mára az egész világon elterjedt módszerré nőtte ki magát.

A családállítás lényege, hogy a kérdező résztvevőben meglévő rendszert személyek (ún. reprezentánsok) térbeli elhelyezésével szimuláljuk. Az ilyenformán elhelyezett, felállított személyek testi érzetei, a helyzetükben feltörő gondolatai egyrészt betekintést engednek a rendszer dinamikájába (ki kit lát, kire néz szívesen, kit hogyan észlel, kitől tart, kihez közeledne), valamint a helyzetük változtatásával és bizonyos rituálék megtételével a rendszerfejlődés lehetőségei is feltárulnak. A kérdező a kliens, a rendszerállítást végző a terapeuta.

(Bővebben: www.hellingerintezet.hu)


Dr. Agócs Gabriella. Fotó: Pintér Zsuzsanna / Aba-Novák Agóra

Dr. Agócs Gabriella pszichiáter intergatív szisztémikus rendszer- és családállítóként 2008-ban végzett a Hellinger Intézet által szervezett képzésen, s már több éve működheti Szolnokon a családállításra alapozva a Pszichokuckót. Az legutóbbi találkozón Ahmed Amran Szélütés című novellája szolgált a beszélgetés, az analizálás alapjául.

Eljöttünk az esőben, és én is az Esőben kezdtem

– utalt a csapadékos időjárásra és első folyóiratbeli megjelenésére Ahmed Amran, a Pszichokuckó aktuális vendége, akinek igen érdekes a története, hiszen Jemenben egy pici faluban született 1966-ban, és most Szolnokon éli a magyar hétköznapokat, geofizikusként a kőolajkutatásban dolgozik.

Harminc éve még nem tudta, hogy létezik Magyarország

és a magyar nyelv. Az íráshoz való tehetsége már kiskorában kiütközött. Falujában azon kevesek egyike volt, akik elsajátították az írást-olvasát, sőt gyerekként a felnőttek levélváltásaiban is gyakran segédkezett, így hamar megtanulta kifejezni magát.

Az általános- és középiskolát Szaúd-Arábiában végezte. Egyre többet írt, verseket, cikkeket, novellákat. Lassan kinőtt az olvasói rovatból, és 15 évesen már az irodalmi oldalakon szerepeltek az írásai. Középiskola, katonaság után állami ösztöndíjat pályázva került Magyarországra 1987-ben. Miskolcon végezte az egyetemet. A magyar nyelv tanulása eleinte nehézkesen ment neki, de idővel felfedezte annak szépségét. Tanulmányai elvégzése után állásajánlatot kapott Szolnokon a MOL-nál, így az országban maradt, itt alapított családot. (Portréinterjú Ahmed Amrannal az Esőben – a szerk.)


Ahmed Amran. Fotó: Pintér Zsuzsanna / Aba-Novák Agóra

Az arab novellista körülbelül egy éve kezdett magyarul írni. A Szolnokon szerkesztett Eső című irodalmi lapnak küldte el az írásait, amely a következő számban hozta is két novelláját, s azóta már olvashatók szövegei a Hévízben, a KULTeren, illetve a Műút portálon, s egyéb folyóiratoknál is megjelenésre várnak novellái. Fordítani is szeretne, mivel elmondása szerint arab nyelvről közvetlenül magyarra való fordítás nemigen található, a közvetítőnyelveken keresztül viszont

könnyebben elvész a szavak zamata, árnyalata.

Novellái téma szerint három típusra oszthatók, pontosabban kettőre, és azok ötvözetére: jemeni, magyar és mindkét kultúrából építkező írásokra. A Pszichokuckóban feldolgozott történet magyar környezetben játszódik. Fellelhetőek benne azok az ismerős helyzetek, motívumok, amelyek által képesek leszünk bevonódni, belehelyezkedni az eseménybe. Fontos társadalmi és személyes problémákról beszél: egy lány szemszögéből íródik, akinek a gyermekkora tele volt családi problémákkal, és ezek kihatottak az egész életére, kapcsolatára az édesapjával, aki szélütés következtében magatehetetlenné vált. A lány úgy dönt, hogy elmondja neki, kiadja magából eddig elhallgatott sérelmeit – s ezen a monológon keresztül ismerhetjük meg a család múltját, viszonyait. A megrázó eseményeket egyre megrendítőbbek követik, torkunk elszorul, vállunkra súly nehezedik.


A novellát Tóth Péterné, az újszászi gimnázium magyartanára olvasta fel. Fotó: Pintér Zsuzsanna / Aba-Novák Agóra

Amikor a felolvasás véget ért, a teremben lévők percekig némán ültek a helyükön. Ott lebegett az utolsó mondat, a történet egésze. És a csönd, amit csak a neon zúgása, a közönség nehéz, visszafojtott lélegzése, a papír zsebkendők nesze, az orrfúvások zaja tört meg.

Majd következett a novelláról szóló párbeszéd. Dr. Agócs Gabriella kérdéseket tett fel, és Ahmed Amran válaszolt rájuk, összehasonlították a magyar és arab kulturális szokásokat. A beszélgetés interaktívan folyt, a közönségből is többen kifejtették véleményüket az írásról, az abban foglalt élethelyzetekről. Lélektani mélységig lettek lehámozva szereplők és tetteik. Különböző aspektusait nézve a novellának

új értelmeket fedeztünk fel benne,

amelyeket mi is rá tudunk vetíteni az életünkre, és a kérdéseket, az adott konfliktusokat alaposan átgondolva esetleg megoldást találhatunk a legmélyebben gyökerezőkre is. Úgy tűnt, hogy miután a jelenlévők kifejezték személyes viszonyulásukat a novellában leírtakhoz, a szerző is másképp tekintett a műre.


Dr. Agócs Gabriella és Ahmed Amran. Fotó: Pintér Zsuzsanna / Aba-Novák Agóra

Az, hogy közösen beszélnek meg egy témát, hozzájárul ahhoz, hogy sokkal átfogóbb és teljesebb képet kapjunk akár erről a novelláról, akár egy sokakat érintő társadalmi problémáról. Ám talán még Ahmed Amran sem számított arra, ami ezután következett. Nagyjából tizenöt perc szünetet követően kialakítottunk a székekkel egy nagy kört, és

elkezdődött a családállítás,

amelynek folyamán a résztvevők belebújnak a helyzetekbe vagy a szereplők bőrébe, és saját érzéseikre, benyomásaikra koncentrálva alakítják a történéseket, míg végül eljutnak a megoldáshoz. Itt is így történt minden: a társaságból önkéntesen jelentkeztek emberek a szerepekre, mindenkinek az jutott, amiről úgy érezte, hogy meg tudja formálni, legyen szó a lányról, akinek a történetét megismerhettük, vagy az alkoholról, a dühről. Elképedve néztük őket, hiszen gátlásaikat (és talán önmagukat is) a székükön hagyva léptek be a kör közepére. Pillanatok alatt megtalálták a helyüket, felvettek egy testtartást, arckifejezést. A kezdeti öt-hat ember fokozatosan gyarapodott, mert a szereplők játékának során újabb érzelmek és erők jelentek meg.

A családállító-pszichiáter folyamatosan kérdezgette őket, hogy mit éreznek, hogyan viszonyulnak bizonyos emberekhez a körben. Végül feloldódott a konfliktus, mindenki megtalálta a helyét és a hozzá közelálló embert. Az már nem is volt meglepő, hogy a novella egyszeri olvasása után teljesen mást neveztünk volna meg a leírt élethelyzet feloldását gátló tényezőként, mint amit a családállítás után kaptunk, hiszen ez az este amúgy is tele volt meglepésekkel.

Vannak, akik elzárkóznak mindentől, ami feszegeti az egyszerű ember realitásának határait, esetleg át is lépi azt. Vannak, akik szimplán nem hisznek ilyesmiben, bármi okból kifolyólag. De akármi legyen a kifogás vagy az elmélet, aki elmegy egyszer egy Pszichokuckóra, az – gondoljon akármit a legvégén, kételkedjen bár abban, hogy ilyen megtörténhet – egy valamit nem fog tudni nem észrevenni: az ott lévő emberek arcán a megnyugvást. Szinte a szemünk láttára esett le a vállukról a mindennapos rohanás, a magánéleti gondok terhe. Feltöltődve, új emberként léptek ki az ajtón, új reményekkel, és bizakodva, hogy most majd

talán sikerül megoldani a problémáikat.

Egy ilyen eseménnyel csak gazdagodni lehet. Sok továbbgondolandót, és talán még segítséget is nyújt. Ha egy szóban kellene megfogalmaznunk a benyomásunkat a teljes egészről, ezt mondanánk: lélekápoló. Úgy jöttünk ki a teremből, hogy tele volt a fejünk gondolatokkal, tele voltunk érzésekkel – csupa jó értelemben. Hazafelé gyalogolva az esőben nem tudtunk nem mosolyogni, hiszen annyi, de annyi szeretetet és pozitívumot élhettünk át az est során, hogy hálásak lehetünk azoknak az embereknek, akik bemutatták, milyen egy közösség. Szóval, ha másért nem, hát ezért ajánljuk mindenkinek.

Peszeki Tamara – Sipos Adrienn

(A szerzők a szolnoki Varga Katalin Gimnázium másodévesei.)