Lágy és csontfehér aszimmetria

Alfons Mucha (1860, Ivančice – 1939, Prága) cseh grafikus, illusztrátor a szecesszió egyik alapfigurája. Nem professzionális oktatási keretek közt sajátította el a technikát, előbb Bécsben tanult díszletfestészetet, majd első mecénása, Karl-Khuen Belasi tiroli származású gróf feltűnésének köszönhetően számos felkérést kapott, valamint a Müncheni Képzőművészeti Akadémián is tanulhatott, 1885 és 1887 között. 1888 során Párizsban megjárja a Julian- majd a Colarossi-festőakadémiát, és a francia fővárosban hozza össze a sors Sarah Bernhardttal is. A lázadó, cseppet sem könnyű természetű színésznő Mucha leghíresebb munkáinak ihletője volt, úgymint a Gismondának, a Médeiának, vagy A kaméliás hölgy-nek.


Nátyi Róbert művészettörténész a kiállítás sajtótájékoztatóján,
a Médeia-plakát előtt. MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely

A szintén szecessziós szegedi REÖK Palota éppen ebből kifolyólag talán az egyik legideálisabb kiállítótér a tárlathoz. A megnyitók előnye, hogy az ember lánya feltűnés nélkül le tudja mérni egy kiállítás sikerét, pusztán az embereket nézve. Ugyan a páratlan gyűjteményből mintegy 64 darabot állítottak ki,

mégis érdemes mindet végignézni,

mert bár elsőre nagyon egyformának tűnnek, abszolút különbözőek. A litográfiák mindegyikén elkapható az eljárás szemet gyönyörködtető aprólékossága, a festékhasználat mértéktartása és a sajátos, hol napszítta zöldes-rózsaszínes, hol pezsgő, élénk színekben úszó látványvilág, valamint az adott téma vagy karakter megragadása. Mivel Mucha nemcsak plakátokat készített, hanem úgynevezett merchandise reklámtermékeket is a kekszes doboztól kezdve a borosüvegcímkéig, nyugodtan mondhatjuk, hogy tökélyre fejlesztette a mészkőlapos eljárást – talán Toulouse-Lautrec, Jules Chéret, Joan Miró, a magyarok közül pedig Faragó Géza tudott volna még mesélni erről, de a kortársak közül is megkérdezhetnénk például Rosa Loy-t.


Hirdetések a Lefèvre-Utile kekszekhez 1896-ból és 1897-ből

Habár Mucha stílusát megkerülhetetlenül az art nouveau-val fémjelzik, ő nem szerette volna kategorizálni magát. Ezen törekvése a képeket nézve is beszédes, például a Lefèvre-Utile kekszesdobozok képi világa sem sokban különbözik bármely festményétől. A dolog pikantériája, hogy úgy ábrázol marketingjelleggel egy terméket, hogy közben mégis anatómiailag pontos nőalakokat rajzol éles kontúrokkal, lágy, csontfehérbe játszó színek dominanciájával. A legnépszerűbbek, persze érthetően, a Médeia (1898) és a Lorenzaccio (1896) színházi plakátok voltak. Csak rájuk kell nézni: olyan magnetikusan ábrázolja Médeia alakját, hogy el is árul valamennyit a karakterről, de sejtetést is hagy,

hogy mindenképp izgassa a befogadó fantáziáját,

aki talán éppen ennek köszönhetően megy el aztán megnézni a darabot, ha esetleg a történetet nem ismeri. Mucha alapossága és szépérzéke itt sem hagyta cserben, mintha előre tudta volna, hogy idővel, ha már az előadás rég aktualitását veszti, a kép olajfestményeket kenterbe verő dekorativitása túléli saját korát.

Ami személyes kedvencem (és azoknak, akik szeretik Mucha híresen látványos darabjait, ajánlanám is), az a kilenc darab dekorációs vázlat (Documents décoratifs, 1902), amelyek egy teljesen különálló teremben tekinthetőek meg. Ez a sorozat jelenti ugyanis a visszatérést az origóhoz, illetve nagyban befolyásolhatja a többi alkotás befogadását, amolyan „miből lesz a cserebogár” elven. Ezek a technikai rajzok letisztultak, mégis elcsíphető bennük az a Muchára jellemző formaképzés, a lágy vonalak és a könnyedség, légiesség, amely alapvetően a technikai rajzoknak talán nem sajátja.


Virágok (Rózsa, Írisz, Szegfű, Liliom), 1898

Ezt a légiességet üti kissé a REÖK kiállító termeiben uralkodó félhomály, amely egyébként páratlan atmoszéfrateremtő a színházi plakátokhoz, valamint a Virágok-sorozathoz (1898), de talán könnyen válhat diszkomfortossá, nyomasztóvá, ha a negyedik termen keresztül is ez fogadja a látogatót. Ha már Virágok: a Rózsa, az Írisz és a Szegfű is láthatóak, hatalmasak,

és méltán nevezhetőek a tárlat ékköveinek.

Olyan sorozat ez, amelynek részei tényleg reflektálnak egymásra, miközben saját történetük is van, és önmagukban is helyt tudnának állni, mégis hiányérzetünk támadna, ha csak egyiket vagy másikat látnánk. Mucha a nőiséget különben is roppant érzékenyen közelíti meg, a Virágok sorozatban a képen szereplő nő és a virág egyaránt „persona”-t kap, vagyis a virágok tipizálása valahol korrelál a nők tipizálásával – és nem a pejoratív értelemben. A sorozat lényege pont a különbözőség szépsége, az aszimmetria (úgymint testalkat, arányok, fejformák) harmóniája és igényessége.

A prágai Mucha Múzeum gazdag tárlatát tehát mindenképp megéri megtekinteni. Kiszakít az elnehezült, ólomszerű hétköznapokból, képes a földtől pár centire emelni és a tenyerén hordozni pár óra erejéig – az emléke pedig még tovább is.

Tóth Emese