Követési távolság

Félni és megijedni senki sem szeret. A horrort azért imádjuk, mert a mozi kellemes sötétségében viszonylagos biztonságban szembesülhetünk és ismerkedhetünk a vászonra vetülő szorongásainkkal. A különféle szörnyek és maszkos-késes gyilkosok mindig is a kollektív tudatalatti homályából léptek elő, a rémtörténetek arról mesélnek, amiről egyébként nem beszélünk. A Valami követ kínzó problémája, hogy

az alkotók szó szerint az arcunkba tolják: ők bizony egy nagybetűs allegóriát mesélnek el nekünk.

Az idei év legtöbbet hivatkozott és egekig magasztalt horrorfilmje folyamatosan azzal dicsekszik, mennyire ügyesen sikerült a műfaj nyelvére átfordítani egy adott problémakört. A néző azonban nem hülye, nem kell állandóan a szájába rágni, hogy a kísérteties rém a tinédzserkori szex veszélyeit, a testiség keltette ösztönös viszolygást, a kísérő bűntudatot szimbolizálja.

David Robert Mitchell a kimódolt metaforákat igen komoly hangvételben tárja elénk, mintha valami forradalmi ötletről lenne szó, holott erről szó sincsen. A rendező tökéletesen ismeri a műfaj hatásmechanizmusait és tételesen fel is mondja azokat, ám e tudásával gyakran kérkedik. Művészi horrort forgat, ami becsülendő vállalás, csak épp a két dolog végül nem áll össze szerves egésszé. A rendező stilisztikai érzékenységéhez és filmtörténeti jártasságához kétség sem férhet. Mitchell tökéletesen használja a slasher eszköztárát, megidézi a found footage kérlelhetetlen realizmusát és a váratlan sokkolás helyett a lassan őrlő, nyomasztó atmoszférára épít. Ez néhol össze is jön neki, ám a fojtott légkör rendkívül érzékeny minőség. A gondosan épített feszültség pillanatok alatt szertefoszlik ott, ahol a film megszegi a korábban saját maga lefektette szabályokat. Ha a túlvilági lidérc hirtelen fizikai entitássá lesz, akkor a lélektani horror rémfilmmé alakul át, és törvényszerűen ledobja magáról a finomabb megoldásokat.

Maga a történet a Halloween, a Rémálom az Elm utcában és a Kör különös hibridje, melybe még a Macskaemberek legendás medencés jelenete is belefért. Változnak az idők, a final girl gyorsan elveszíti a szüzességét, de még ma is a szex az, ami életre hívja a külvárosi tiniket fenyegető lényt. A nemi úton terjedő betegségek mintáját követve ez a valami üldözi a testi örömökkel ismerkedőket, de Mitchell nem áll meg ezen a ponton, és elég egyértelműen jelzi a kertvárosi környezet és a hagyományos család súlyos válságát. Málló, rozsdás környékek, elvált, finoman alkoholista szülők és magára maradt gyerekek: az amerikai idill szemetes rémálommá változott. Ugyanezek a motívumok bukkantak fel a már említett elődökben is, csak ott nem hívták fel állandóan a figyelmünket arra, hogy a borzongató sztoriba csomagolva itt bizony aktuális problémákról elmélkedünk. A Valami követ fotószerű képekkel, tökéletes kameramozgásokkal, hibátlan retró kísérőzenével mesél, mégsem igazán hatásos, mivel néhol egészen irritálóan tudálékos. A zsigereink helyett

az eszünkre hatva próbál rémisztgetni, de a vázolt alaphelyzet ehhez sajnos kevés.

A méltatások visszatérő állítása, hogy a film okos, holott ez csak erős megszorításokkal jelenthető ki. Igaz, a karakterek valóban összetettek, és szépen kirajzolódnak a köztük lévő viszonyok, a hétköznapjaikat felforgató lény azonban túlságosan banális. Az otthon ablakán kinézve látjuk, ahogyan közeledik a rettenet, ott az utcán és a játszótéren is. Az erőteljes tankönyvi hatást tovább súlyosbítják az olyan direkt alkotóelemek, mint a geek lány, aki az okostelefonjáról Dosztojevszkijt olvas fel nekünk. Mitchell tökéletesen beszéli a filmnyelvet, van mondanivalója és elméletben a zsánert is érti, érezni azonban nem érzi. A Valami követ komoly részeredményeket felmutat ugyan, de összességében hiányérzetet hagy maga után. Detroit eszményi helyszín, a film térkezelése példás, a jellemábrázolás dicséretes, a monstum viszont nem akar életre kelni. A nagy műgonddal összerakott horrorból pont a lényeg maradt ki.

Huber Zoltán

Filmelőzetes: