„Kőkemény nyári ég”

Napokig próbáltam megfejteni, hogy tulajdonképpen mi is az idei Thealter Fesztivál tematikája. Volt már Szegeden Tolnai Ottó, Horváth Csaba és a k2 társulata is mint díszvendég, volt egy páratlan U21-es válogatás-fesztivál. Idén nem volt meghatározott téma, ami talán azt az előfeltevést eredményezte sokakban, hogy a fesztivál nem lesz „megfogható” vagy lekövethető. Szerintem viszont kifejezetten jót tett az idei programsorozatnak, hogy nem volt klasszikus értelemben vett jelzője, noha talán a „bábfesztivál” meghatározást többször is hallottam.

A mindennapjaink egy jelentős része – főleg az utóbbi években – sajnos a megkülönböztetésről, az összefogás hiányáról szól, így valahogy közel éreztem magamhoz a tényt, hogy neves színházi alkotók ugyanazon vonal mentén eveznek, segítik a tanulni vágyó színészpalántákat, és ők maguk sem restek alig játszott és premierdarabokkal is kiállni a nagyérdemű elé. Csak így lehet. Bátran.

Tehát ha mégis fel kellene címkéznem a Régi Zsinagógában és a többi szegedi helyszínen (Kisszínház, Kövér Béla Bábszínház, Klauzál tér) lezajlott fesztivált, akkor az egyetlen szó épp ez a bátorság lenne, hiszen talán maradéktalanul lefedi azokat az előadásokat, amelyeket láttunk. A bátorság lényege, módja, változatai, hiánya minden aspektusból előkerült.


Fotó: Révész Róbert

A nyitóelőadás eleve egy gigászi kezdés volt, Bodó Viktor rendezésében, Keresztes Tamás főszereplésével az Egy őrült naplója, Gogol műve alapján. Igen, igen, ez volt az az előadás, amely előtt számtalan beszélgetésben hangzott el azzal kapcsolatban, hogy Darvas Iván a nagy előd, akit nehéz lesz lejátszani, de kérdem én: ez volt Keresztes célja? Nem hinném. Hovatovább, lehet, hogy maga Darvas Iván is megnézte volna, és én akkor befizettem volna a legendás alakítás védelmére felesküdött nézők arckifejezésére. Popriscsinen keresztül megismerjük azt a hazánkban, de a világban is nagy számban megtalálható, jelentéktelennek tűnő, mégis érdekes és értékes kisembert, aki ha kellő figyelmet kapott volna, akár nagy formátum is lehetne ma – így a teljes kilátástalanság, a lepusztult falak és a rozsdás mosdótál apró árnyékában mi más marad, mint a teljes, féktelen, lángoló őrület? Keresztes fantasztikus átéléssel játszik, sokak használták rá a „gyurmaszínész” jelzőt, amit én kifejezetten elcsépelt és irreális megnevezésnek tartottam, egészen az előadásig. Tényleg létezik ilyen. Átgyúrja magát Popriscsinné, és a karakteren belül is fokozatosan gyúrja át magát valami egész különlegesen őrült jelenséggé.


Fotó: Révész Róbert

Láthattuk még a kecskeméti Katona József Színház társulatától Zsótér Sándor rendezésében Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című híres darabját. Ha valami, akkor ez tényleg passzol a bátor színpadra állítások sorába. Az egyik olyan előadás, amelyet kifejezetten azért szerettem, mert mikroszinten vizsgált problémákat, amit roppant fontosnak tartok. Hogyan hatnak ki a társadalmi elvárások egészen a hálószobáig, vagy a családi asztalig? Hátborzongató. Hátborzongatóbb olykor, mint egy tragikus esemény a világ bármely pontján, mert ott előtted történik a barátoddal, az apáddal, az anyáddal, bármilyen szeretteddel. Margaret harca Brick szívéért vagy legalább percnyi figyelméért a nézőket is felőrölte, főleg mert Trokán Nóra újszerű, friss, Elizabeth Taylornál finomabb, Natalie Wood-nál mégis keményebb, kacérabb alakítással hozta a figurát. Mellette Szemenyei János klasszisokkal sebezhetőbbnek és szürkébbnek tűnt, ami meglepő módon az előadás vége felé inkább a játék hasznára vált, tőle sem a szokásos Brick-típust láttuk. Ők is majdnem későn jönnek rá, mihez vezethet gyávaságuk, mások bábjaként, szinte megsemmisülve kellene élniük, hiszen ha egyetlen szövetségesük, Big Daddy sem lesz már, csak egymásra számíthatnak.


Fotó: Révész Róbert

A bátorság magas fokának nevezhető a romániai Groundfloor Group Parallel című előadása, amelyben Leta Popescu és Sinkó Ferenc rendezésében Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata alakítják a közelmúlt egyik legbátrabb embertípusát. Nincsenek karakterek, nincsenek megszemélyesítések, csak a húsba vágó, szubjektív véleményformálás, hogy tudniillik a homoszexuálisok és transzneműek, de főleg a leszbikusok nem érdemlik meg a szerelmet a közvélemény szerint. Hogy a nem hetero emberek olcsóbbnál olcsóbb tréfák célpontjai nap mint nap, földrajzi helytől függetlenül. Annyira abszurd, felkavaró ugyanakkor addiktív ez a szókimondás – pláne, ha ukulelekísérettel adják elő –, hogy órákig bírtam volna még nézni és hallgatni őket. Az egyik legnagyobb kincset adták a szegedi nézőközönségnek, a saját bátorságukat, amellyel erre a kérdéskörre rámutattak.


Fotó: Révész Róbert

A fesztivál másik kincsét talán ezen a ponton már ki is találja a kedves olvasó, főleg ha velem együtt végigülte a fesztivál legtöbb előadását. Nem is tudom, hogyan írjam körbe azt a jelenséget, hogy a 26. Thealter Fesztivált a Tünet Együttes produkciója, a Sóvirág zárta. Szabó Réka rendezése olyan darab, amely tökéletesen illik a Régi Zsinagógába, hovatovább ennyire ideillő darabot még nem is láttam, és nemcsak a témája miatt. Az üresség, amelyre Fahidi Éva asszociált, miután feltették neki az evidens kérdést, hogy mit szól a helyszínhez, akkor és ott, amikor Cuhorka Emesével játszott, eltűnt. Helyette két fantasztikus nőt láttunk. Nagyon más ez az előadás, mint az összes többi, sőt számomra inkább olyan volt, mintha belopóztam volna Éva szobájába, és beleolvastam volna a naplójába, vagy kihallgattam volna egy telefonbeszélgetését. Közeli, igazi, könnyfakasztó. Ott pörgött-forgott, balettozott a mi túlélőnk boldogan egy gyönyörű oltár előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez megtörténhet a negyvenes évekbeli auschwitz-birkenaui tábor borzalmai után, többé semmilyen borzalomtól nem leszek hajlandó megijedni.

Bátorság. Elcsépelt, untig ismételt szó, amelyet meghallva mégis valami biztonságérzet fog el. Ha valaki bátor, azt én mindig piedesztálon látom, bármennyire patetikusan hangzik is ez. Ha valakik bátrak, úgy érzem, nekem is annak kell lennem, még akkor is, ha a legtöbbször inkább azt szeretném, hogy megnyíljon alattam a föld, és soha többé ne kelljen beszélnem senkivel. Az ilyen bátor fesztiválok persze képesek kirángatni ebből az állapotból, és nemcsak engem, hanem a sok, föld alatt bujkáló, hasonló cipőben tipegő sorstársamat is.

Tóth Emese

(Az írás címe idézet Geoffrey Hill Tristia 1891-1938 – Búcsú Oszip Mandelstamtól című verséből.)