Kofátlanul bolhányi a kortárs műtárgypiac

Azt kutatni, hogy hogyan és miért keletkeztek ekkora gátak az emberek és a kortárs művészet között, már értelmét vesztette. A kérdés sokkal inkább az, hogy hogyan lehetne ezeket leküzdeni

– írja A kortárs képzőművészeti marketing és annak hiánya? című esemény ajánlója. Én pedig már a budapesti Pica Pica galéria ökotudatos dizájnszékein ücsörgök a fülledt keddi koraestén, és várom, hogy a kortárs képzőművészek a szemem láttára szálljanak alá az elefántcsonttoronyból. Az est külön pikantériája, hogy a négy fiatal beszélgetőpartner egy egészfalas, sötét tónusú, írógépes-koponyás csendélet előtt ülve fog neki az innovatív irányok felvázolásának. Ígéretes a kontraszt.


Forrás: Pica Pica

A moderátorok bemutatkozása nagyon rövid (vagy talán el is marad), valószínűleg a családiasság lehet az ok; a Facebooknak köszönhetően viszont annyi kiderül, hogy Kókai Zsófia és Téglásy Lili vezetik az estét. Illetve a helyszínen az is felsejlik, hogy tulajdonképpen a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kortárs művészetelméleti és kurátori ismeretek mesterképzésén született diplomamunkának vagyok részese. Ebből rögtön két következtetést is sikerül levonni, a két moderátor valószínűleg egyetemi hallgató, a képzés pedig kecsegtetően gyakorlatias. Reményeim csak tovább fokozódnak.

Induláskor az innováció még egy kicsit várat magára,

mert moderátori érdeklődésre Szinyova Gergő képzőművész a műteremtalálás nehézségeiről és folyamatáról kezd beszélni. Hamar kiderül, hogy honnan fúj a szél, mindez marketingszempontból miért is releváns. Az aktuális műterem belvárosi fekvésű, könnyen megközelíthető, ami nem egy utolsó szempont, ha az ifjú művész nem zárkózik el a vendégektől. A kapuk azonban mégsem olyan tártak: Szinyova Gergő elhatárolódik a látogatószervezéstől, mivel

a műterem nem galéria.

Ami annyit tesz, hogy ez egy családias tér, nem kell ide toborozni.


Forrás: Pica Pica

Reménykedem, hogy Lendvai Linda, a Supermarket Gallery alapítója kissé több hajlandóságot mutat a gátbontásra. Valóban, vele már sikerül elindulni a múltból a jövőbe, de legalábbis a jelenbe tartó úton. Miután a galerista elmeséli Londonból hazatérésének történetét, rá is kanyarodik a lényegre: itthon beleugrott a mélyvízbe, így esetében nem volt teljes mértékben tudatos az arculatépítés. Egy Index-cikk hozta meg neki és a galériának az ismertséget. (Némi kapcsolati ráhatásra) nagyjából egy héttel a nyitás után jelent meg az ominózus riport, és utána még egy évig kitartott a sajtóérdeklődés. A figyelmet viszont elsősorban nem annak köszönhette, hogy ő volt Budapest legfiatalabb galériaalapítója, sokkal inkább annak, hogy külföldről hazaérkező fiatalként volt jelen a képzőművészeti színtéren egy olyan időszakban, amikor az ifjúság tömeges kivándorlása került a sajtó fókuszába. Tehát jókor volt jó helyen – foglalja össze bemutatkozóját Lendvai Linda.

És ez a marketing

– érkezik a kérdéses moderátori tanulság. Miközben én rácsodálkozom a célkeresztben lévő szó igencsak furcsa értelmezésére, a galerista megosztja velünk „egyéb eszközeit” az ismertségszerzésre: két népszerű közösségi oldal, a Facebook és az Instagram kerül terítékre mint hasznos közönségszervező felület.

Kicsit triviálisan hangzik

– jegyzi meg pironkodva. Téglásy Lili Szinyova Gergőt is állásfoglalásra bíztatja a témában, aki cserébe felvázolja a két csatorna közötti hasonlóságokat és különbségeket, meg azt, hogy mi is az az Insta. Majd jelzi, hogy képzőművészként ő nem bemutatkozásra, hanem galériafigyelésre használja a képmegosztó alkalmazást – ezzel megint hamvába hal az önreklámozási szokásokat felderíteni kívánó moderátori kísérlet.


Fotó: Hosszú Kata

A remény gyorsan feltámad újra, az ifjú képzőművész sikertörténetbe kezd. A legutóbbi szólókiállításának megnyitója teltházas volt – meséli –, és ezt részben „email-cunaminak”, részben pedig Facebook-hadjáratnak köszönheti. Az e-mailt valóban nem lehet elhanyagolni, már csak udvariassági szempontok miatt sem – erősíti meg Lendvai Linda Szinyova Gergő álláspontját. Előfordult már, hogy a csak Facebook-meghívót kapó ismerősök sértődötten kérték számon a személyesebb invitáció hiányát.

Az „ismerős” szó elbizonytalanít. Az esemény két bekezdésnyi felvezetője szerint itt éppen arról kellene szó essen, hogy

hogyan lehet elérni azt, aki nem ismerős,

sőt még nem is feltétlenül sertepertél a galériák környékén. Hogyan lehetne elkerülni azt, hogy „a képzőművészet csupán egy szűk közösség élvezeti cikke, mondhatni luxuscikk” legyen.

Elkalandozásom nem marad büntetlenül, mire feleszmélek, már a papíralapú meghívóknál és a kézzelfogható ajándékoknál tart a beszélgetés. Lendvai Linda a tárgyi meghívó ellen foglal állást, mert tapasztalata szerint ez csökkenti a vásárlói kedvet, valamelyest kielégíti a gyűjtési vágyat. Szinyova Gergő révén pedig egyre inkább belegabalyodunk az exkluzív kiadványok és az ötven példányban terjesztett zine-ek egyre zártabb rendszerébe.


Fotó: Hosszú Kata

Nem sokat javul a helyzet akkor sem, amikor a szó az artmarkatekre terelődik, hiszen kiderül, hogy minden kiállítási lehetőség ismeretségről ismeretségre, eseményről eseményre szerveződik. Ez önmagában még természetes folyamatnak tűnik, a problémás rész sokkal inkább a célközönség. Pár történet után menthetetlenül az a benyomásom támad, hogy a képzőművészeti alkotásokat felvonultató vásárok célja nem a közönségbővítés, hanem a kiélezett küzdelem a már meglévő szűkös gyűjtőréteg figyelméért. Ezzel kapcsolatban oszt is meg néhány trükköt Lendvai Linda. Ő például a milánói MIA FAIR-en egy kevésbé hagyományos standelrendezést választott: a galériákat idézve tematikus falakban gondolkozott az eladáscentrikus megjelenítés helyett, ami meghozta a várt figyelmet.

Miközben a nagyközönséget végleg kizáró portfóliók és önéletrajzok felé veszi az irányt a beszélgetés, én ismét elkalandozom kissé. Megfogalmazódik bennem az a kérdés, amit érdemes lett volna már a beszélgetés legelején feltenni:

érdek-e egyáltalán az úgynevezett nagyközönség megcélzása?

Az est végén meg is érkezik a válasz, ami egész röviden az, hogy: nem. Szinyova Gergő kissé árnyalja a dolgot azzal, hogy szerinte ez nem a galériák missziója, arra vannak külön események, magazinok, hogy a megfelelő értelmiségi rétegből esetleges gyűjtőréteget neveljenek ki. (A szélesebb réteg alatt én ennél egy kicsit tágabb közönséget értettem, jegyzem meg már magamban.) Az viszont már nem derül ki, hogy ezen fórumok szervezése, folyóiratok kézbentartása kinek a küldetése kellene legyen, illetve kinek miért érheti meg. Lendvai Linda még hozzáteszi, hogy az Index-hozta ismertségnek köszönhetően hozzá számos nem gyűjtő is betért. Ezekből a vizitekből általában kellemes beszélgetés kerekedett, de bevétel csak ritkán. A bámészkodóból alig-alig lesz vásárló, vásárlóból pedig gyűjtő, márpedig a gyűjtők elérése a végső cél. Ebben az esetben viszont a moderátorunknak talán mégis igaza van, gondolom, a marketing itt nem más, mint jókor lenni jó helyen.


Forrás: Pica Pica

A galériából kilépve, a sötét, írógépes tablót magam mögött hagyva még kavarognak bennem a kérések. Elképzelhető, hogy a magyar képzőművészet zárt világára tényleg igaz a marketinget összefoglaló moderátori tétel? Elég az, ha az évtizedek alatt a papíralapú levélből elektronikus lesz? Végül ugyanarra a következtetésre jutok, mint az esemény egy szem Facebook-kommentelője: azért mégis érdemes lenne egy marketingszakértő véleményét is kikérni a témában, hátha van még felfedezetlen lehetőség a luxuscikkségen is túl.

Kérdéseimen hamar túlteszem magam, hiszen a Facebook-ot böngészve szerencsére szembeköszönnek a közelmúlt és a közeljövő látogatásra érdemes művészeti eseményei. Zavarba ejt a bőség, és nem csak a nemrég lezajlott Múzeumok Éjszakája miatt, amely a beszámolók szerint legalább annyi izgalmat tartogatott, mint a szintén rendszeressé vált Nyitott Műtermek Délutánja. Közben óvhatatlanul a Virág Judit Galéria oldalára tévedek, ahol kicsiknek és nagyoknak szóló tárlatvezetések sokasága és ügyesen elcsepegtetett kulisszatitkok fogadnak (meg a hír, hogy idén először kereskedelmi galéria is nyert Opus Mirabile-díjat). Jó látni, hogy van még, akiben szintén felmerült a kérdés, hogy hogyan is lehetne leküzdeni azokat a bizonyos gátakat.

Balogh Réka