Ki a legelhanyagoltabb a vidéken?

Már a cím is egy igencsak fineszes húzás, nem lehet nem odafigyelni rá. Mi az, hogy elhanyagolt férfiszépségek? Elsőre az embernek talán Jon Heder ugrik be a Napoleon Dymanite-ból. Elhanyagolva persze sokféleképpen lehetünk, mert nagyon nem mindegy, ki hanyagol kit.

A Dumaszínház és a Füge Produkció együttműködésében létrejött előadás leginkább egy kortárs mozgásszínházi közegbe oldott Abbott és Costello-ra hajaz, bár Újvári Milán és Andrássy Máté klasszisokkal rokonszenvesebb, és kevésbé érzem, hogy forog velem a világ a szó per perc sebesség miatt.

Újvári Milán a nagyérdeműnek a Radioballet: A szerelem természete című előadásból lehet ismerős Egyed Bea partnereként, Andrássy Máté pedig a Horváth Csaba vezetésével működő Forte Társulat alaptagja, de közös projektjük is volt már, többek közt a Minden Rossz Varieté és a Nigel Charnock-féle Revolution. Nem csodálkozom, hogy egy egészestés előadás ötlete is felmerült velük kapcsolatban, mert

végig sütött róluk a közös munka rutinja,

ráadásul a darab elején meg sem mozdulnak, mikor a közönség egy-két tagjából már a puszta látványuk eufórikus nevetést vált ki.


Fotó: Révész Róbert

Nem tudom, mi lett volna, ha szöveges résszel is dolgoznak – bár ne legyünk igazságtalanok: két igen fontos, lírai magasságú mondat is elhangzott –, de a némajáték sokkal jobban működött. Bevallom, amikor meghallom, hogy valaminek köze van a Dumaszínházhoz, enyhe gúny által ösztökélve egészen finomat rándul a szemöldököm, mivel nem éppen a kedvenc műfajom a stand-up comedy, illetve szerintem csak akkor szerethető, ha nagyon jól csinálják.

Az Elhanyagolt férfiszépségek esetében szerencsére semmi nyoma nincs annak a stand-up stílusnak, amelynek égisze alatt például az adott előadó produkciója kimerül a falunapok közönségének alázásában. Mivel a dumaszínházi berkekből Litkai Gergely és Vinnai András, dramaturgként pedig Soós Attila jegyzi az ötleteket,

abszolút korrekt, könnyen befogadható az előadás humora.

Előbbi kettő számos alkalommal bizonyította, hogy a műfajon belüli indokolatlan, felszínes és buta vulgaritáson túl lehet lépni, sőt illik is. A koreográfia változatos, többféle stílust vegyít, esküszöm, néha még a jive is beugrott nekem, ahogy néztem őket. Minden helyzetben alapvetően a rivalizálás a katalizátor, amely eleve adekvát a derűs fizikai megnyilvánulásokra, úgymint egyikük fejének beszorítása a másik hónalja alá, netán lába közé, vagy az aktív, lendületes fojtogatás, netán a légiesen ívelt gyomorszájon vágás. Olyan balettmozdulatokat is prezentáltak, hogy Nurejev irigyen kiutálná őket a világból, majd elkezdtek a közönség tapsáért versenyezni, sőt már a színre lépéskor feltett céljuk volt megtapsoltatni minket. Ez odáig fajult, hogy Milán például számtalanszor elgáncsolta Mátét, mire Máté a zsinagóga falába építette Milánt. Eszembe is jutott, hogy a való életben a színészek meghajláskor éreznek-e ilyesmire kényszert. Vajon mi lenne sikeresebb? Maga a Traviata, vagy ahogyan a Traviata tenorjai ütik egymást, míg a közönség tapsol?


Fotó: Révész Róbert

A színpadon játszó férfiak számos olyan típust zongoráztak végig, akikkel az életben is találkozhattunk valamilyen minőségben, na, persze nem az a koncepció, hogy feltétlen beazonosíthassuk a férfitípusokat. Az már inkább, hogy

lássuk, bizonyos élethelyzetekben hogyan viselkedik az oldalborda származási helye.

Például Milán egy veseletépéstől úgy menekül meg, hogy megsimogatja Máté arcát, mire előadnak egy olyan táncot, amely a Belle és Sebastian Funny Little Frog című klipjét idézi, végül megcsókolják egymást. Romantikusabbak, mint Harry és Sally, és ez talán nem meglepően komplex társadalmi üzenettel is bír. Ezt követően ugyanis rekordsebességgel rebbennek szét és használják egymást eszköznek a konditeremben, valamint csupa férfias gesztussal próbálják leplezni pár perccel korábbi, korhatáros magaslatokhoz közelítő afférjukat – mi ez, ha nem a társadalom figyelő, ítélő tekintetének jelenléte? Mintha valami felsőbbrendű verdikt lehetőségétől tartanának (villámcsapás és társai).


Fotó: Révész Róbert

A legjobb, hogy ebben a felismerés-pillanatban ránk, a közönségre néznek. Igen, mi, az adott helyzetben a néma és arctalan, gyakorta ítélkező társadalomhoz tartozók leszünk a hunyók megint, némileg joggal. Az elhanyagolás konnotációjában ugyanis megismerkedhetünk azzal az átfogó jelenséggel, amely konkrétan a férfiak elhanyagolását, átcímkézését is jelenti, és ebben a társadalmi nyomásnak tagadhatatlanul szerepe van. A kövér, sovány, magas, alacsony jelzők tekintetében legalább annyi komplexus társulhat adott esetben a férfiaknál is, mint a nőknél, ha nem több. Nagyon ritkán találkozom olyan előadással, amely ennyire nyersen és ennyire tabuk nélkül beszél arról, miszerint a férfiak is félnek attól, hogy nem tartják őket tökéletesnek, és ők is olykor úgy érzik, hogy meg kell felelniük valaminek, aminek értelmét gyakorlatilag senki nem tudná megmagyarázni. A férfiak legalább annyira szerencsétlenek, gyengék és álmodozók tudnak lenni, mint amennyire tesztoszteron-császárok vagy könnyeiknek minden áron gátat vető, a Call of Duty-t elvből legalább hatszor kiakasztó snájdig úriemberek.

Az előadásban például legtöbbször csak egy kis elismerésre, az öt perc hírnév bódító érzésére vágytak volna, mert van, amikor ez is bőven elég ahhoz, hogy ha az elhanyagoltság állandónak tűnik is, legalább néha szünet álljon be ebben az állapotban. Hogy ki nyert végül, arra nem tudnék egyértelműen választ adni. Nem tudom, mennyire fair Mátét győztesnek kihozni, miután Milán fejével szakította be a díszletet, de talán a férfiközönség is nyertesnek tekintheti magát, hogy szerencséjük volt egy igazán hozzájuk passzoló, igazán nekik szóló szkeccsparádéhoz.

Tóth Emese

Dumaszínház – Füge Produkció: Elhanyagolt férfiszépségek

Szerzőnk az előadást a MASZK Őszi Kollekció elnevezésű programsorozatának részeként tekintette meg a szegedi Régi Zsinagógában.