Karnyújtásnyira

A szemtelenül fiatal Benedict Wells – nem mellesleg Richard von Schirach német író, publicista fia – Különc című regényében igencsak ráérzett valamire, ami nagyon is körülvesz bennünket, mégsem mindig vesszük észre. Ez a valami a már untig ismételtnek ható fiatal felnőttek válsága; e válság kialakulását okozó tényezők kereséséből pedig immár olimpiai versenyszámot is alapíthatnának. Hol keresendő a hiba? A szenvedő fiatal felnőttekben, az elfuserált oktatási rendszerben, a közösségi médiában? – csak hogy a legnépszerűbbeket említsem. Utóbbi manapság lehagyja a Sátánt is a népszerűtlenségi versenyben, úgyhogy általában az a konklúzió, hogy ez áll az amúgy roppant intelligencia és nyitottság útjába.


Fotó: Révész Róbert

A világban, amelyben a magukat piacképesnek tartó emberek röhögnek, ha az általuk nem piacképesnek tartott fiatalok elmesélik, mennyire nem piacképes dolgokat tanultak az egyetemen, nem éppen a legkönnyebb boldogulni. Ilyenkor a nem piacképesnek tituláltak csak zsebre dugják a kezüket és bólogatnak, mert belefáradtak vitatkozni azzal, miszerint

a bölcsészdiploma csak vécépapírnak jó,

és hagyják, hogy a piacképesek jól megmondják nekik, hogyan kellene élniük. Olyanok ők, mint Wells főhősének, Jespernek az álomszerű, farkasfejű lényei.


Fotó: Révész Róbert

Az Orlai Produckiós Iroda és a Füge Produkció gondozásában létrejött előadás a regény nyomán A fura címet viseli, Fehér Balázs Benő rendezésében. A történet, mondhatni, átlagos: Jesper (Rada Bálint) épphogy betöltötte huszadik életévét, máris szeretne Malcolm Lowry lenni, amitől nem is áll túl messze, egy több mint ötszáz oldalas regényen kellene dolgoznia még, de őt is elérte az írói válságnak hívott ideiglenes fagyás, amit tényleg csak az érthet meg, aki próbálkozott már az írás bármely formájával. A felkelés nem rutin, hanem kaland, a gondolatok valahogy nem akarnak összeállni, minden, amit leír, visszaordítja a papírról, hogy ez mekkora hülyeség, és mégis valami azt súgja, ennek valahol van értelme, és össze kell állnia. Jesper még nem tart az „össze kell állnia” fázisban, ugyanis szociális élete hirtelen egészen felpezsdül. Megismerkedik egy roppant helyes, filozófiaszakos lánnyal (László Lili), és minden túlzás nélkül egy olyan párbeszéd folyik le köztük, amelyben számtalanszor van része az embernek, de ritkán ennyire szórakoztatóan. Azok a beszólások, amelyek hallatán én például minimum fújtatnék (Filozófia? Ó, igen, akkor biztos hallottál már Durkheimről vagy Carnapról!), itt valahogy egy szürreális világ legszellemesebb iróniájaként léteznek. Jesper próbálja minimalizálni a problémáit, ám ezen törekvései épphogy akadályokat gördítenek sikeressége elé.


Fotó: Révész Róbert

Az előadás nagyon feszes és látványos,

Izsák Lili David Lynch képi világát, de valamelyest a Drive című filmet is megidézi a koromsötétben világító oszlopokkal, melyek erősítik az előadás terének absztrakt jellegét. Szép lassan, Jesper emberi kapcsolatain keresztül rajzolódik ki jelleme; sikerei és sikertelensége egyaránt tanulságosak, de kiszámíthatóak is. Jesper életeseményei, úgymint a flörtölés, az írás, a családdal való kommunikáció mind olyan teátrálisak, hogy öröm nézni minden egyes percét, például az őrületet, amikor a kiszemelt lány hívását várja, vagy az egyik legjobb barátjának akciódús szöktetését. Számos popkulturális utalás is megágyaz az abszurd humorú történetnek, legyen az film, zene vagy könyv, szinte körbeveszi, hovatovább a már említett látványvilág is egyértelműen ebből építkezik. Jesper életének szereplői nem húsvér embereknek hatnak, de nem is élettelen figuráknak, sokkal inkább éles, színes, hangos karikatúrák, olyanok, amelyek mintha a Partridge Family 2200 A.D.-ből szöktek volna át a szegedi Régi Zsinagóga színpadára.


Fotó: Révész Róbert

Azért is volt ötletes a fura szót behozni a címbe, mert így az előadás során több kontextusban is elhangzik, hol konkrétan Jesper-t célozva, hol erre az általános fiatal felnőtt létállapotra utalva. Mert igen, nem nagyon van jobb szavunk arra, amit ez a jelenség képvisel, de ebben a furaságban benne van, hogy nem feltétlenül az elszenvedő alanya óhajtotta, hogy így legyen, bár tény, ami tény, nem is tiltakozott kézzel-lábbal ellene. Jesper karakterén keresztül azonban egyértelművé válik,

milyen torokszorító is az a közeg,

amelyben egy alig húszéves fiú (akinek ráadásul van is tehetsége, ha kicsit odateszi magát) eleinte mégis a nihilt vagy épp az önpusztítást választja. Talán azért, mert nincs tisztában a saját értékeivel, így nem tudja azonosítani önmagát semmilyen formában, és emiatt alakulhat ki az az ürességgel vegyes tehetetlenség, amelynek híján egy fiatal felnőtt könnyebben meg tudja határozni céljait.


Fotó: Révész Róbert

De Wells rámutat még egy égető problémára, a tolerancia hiányára. Arra az alapvető toleranciára és nyitottságra gondolok, amellyel például az ilyen és ehhez hasonló fiatalokhoz viszonyulni kellene. Számos film feldolgozta már ezt a jelenséget, ezek közül is kiemelkedő a Frances Ha (rendezte: Noah Baumbach), amelyben az esetlen főhősnő megtanul felelősséget vállalni saját magáért, valamint reprezentálja, hogy ha kolosszális karrier-elképzelései nem jönnek össze, az nem jelenti jövője összeomlását. Jesper karakterében valami hasonló változás megy végbe, egyszerűen elkezdi használni az eszét és kamatoztatni a tehetségét, kizárva minden olyan befolyásoló tényezőt, amely kiváltképp negatívan hat rá. Felismeri a karnyújtásnyi távolságot, melynek útjában valahol ő is állt az eszmélés pillanatáig.

Senki más nem élheti az ő életét, ezért senki más nem is tudja rendbe hozni rajta kívül, és az ilyen tanulságok teszik elviselhetővé a farkasfejű rémek jelenlétét a mindennapokban is.

Tóth Emese

 

(Szerzőnk az előadást a VII. Thealter U21 plusz kisfesztivál elnevezésű programsorozatának részeként tekintette meg a szegedi Régi Zsinagógában.)