Kádár János unokái vagyunk?

Az 1956-os forradalom leverése után mintegy 190 ezer ember hagyta el Magyarországot, akiknek a nagy része megtalálta számítását a befogadó országokban. Körülbelül 40 ezer ember tért haza közülük 1960 őszéig, így a tartósan emigrációba kényszerültek száma nagyjából 150 ezerre tehető, akik többségében segítséget kaptak a beilleszkedéshez új hazájukban.


Kanadai angoltanfolyam a frissen érkezett magyar menekülteknek. Forrás: The Reach Abbotsford Museum/N216.

A történelmi emlékezetben elvileg nem hosszú idő fél évszázad, hiszen a két emberöltő azt jelenti, hogy a nagyszülők még megoszthatják unokáikkal a személyesen átélt eseményeket. 1956 azonban a Kádár-rendszerben tabunak számított, egy olyan ellenforradalomnak, amely a tankönyveken túl a családi beszélgetésekben sem kaphatott túl nagy szerepet. Működött a félelem, az öncenzúra, és még az ezredforduló után végzett adatgyűjtéseknél is akadtak olyan megkérdezettek, akik a hatalom bosszújától tartva nem mertek nyilatkozni a személyesen átélt 1956-os tapasztalataikról. A kádári propaganda, a konszolidáció, a gulyáskommunizmus tehát hatásos volt, elfeledtette azt, hogy a 150 ezer magyar menekülttel szemben milyen befogadó, szolidáris magatartást tanúsítottak más országok.

Ma, 2015-ben bebizonyosodott, hogy a forradalom után itthon maradtak unokái főként nem 1956, hanem Kádár János leszármazottai. Hiszen amikor politikai menekültek befogadásáról van szó, rendkívül magas az olyan reakciók száma, amely elutasítja az országba való belépésüket. A magyar emigránsokkal szembeni, közel ötven éve történt szolidáris viselkedés két generáció után nem tud mintaként működni az ide érkező politikai menekültekkel kapcsolatban. A magyar emberek többsége belenyugszik abba, számottevő részük pedig támogatja, hogy Kádár János 1956 utáni döntéséhez hasonlóan „műszaki zárat” létesítsenek a határon, amely harmadik vasfüggönyként a kommunizmus beidegződéseit örökíti tovább.


Magyar menekültek várakoznak Salzburgban a stockholmi vonatra.
Svédország a tbc-s betegeket is befogadta. Forrás: UNHCR

Ezek alapján érdemes elgondolkodnunk, hogy hitelesen ünnepelhetjük-e október 23-át. Hiszen az 1956-os forradalom egykori, országot elhagyó hőseinek és a diktatúrába belenyugodni nem tudó emigráns magyaroknak az elárulása is lehet, ha a jelen politikai menekültjeit nem kívánatos személyeknek nyilvánítjuk. Ebben az esetben érdemesebb lenne Kádár János születésnapját, május 26-át ünnepelnünk, vagy csak egyszerűen azokra a hősökre emlékezni, akik nem hagyták el az országot. A többieket pedig végképp ki lehetne törölni az emlékezetből, ahogy a Római Birodalomban a damnatio memoriae keretei között is tették. Ezt pedig jó lenne minél gyorsabban, mielőtt kényelmetlen kérdéseket kellene feltennünk múltunkkal és identitásunkkal kapcsolatban.

Nádudvari Zoltán