Jago Show

Már megint Shakespeare? Még mindig Shakespeare? Őszintén felmerül néha bennem, hogy gonoszság-e tőlem, ha néha úgy érzem, Shakespeare tud sok is lenni. De nem hiszem, hogy gonoszság lenne, sőt. Shakespeare öniróniája arra enged utalni, hogy ha valami csoda folytán ma is élne, komédiát írna a saját kultuszából. A szegedi Thealter Fesztiválon vendégszereplő Stúdió K Színház W.S. Othellója Zsótér Sándor rendezésében egészen új szintre viszi a drámát. Nem mondom, szürreális volt, ahogyan percenként felnevetett a közönség, Othello-előadáson eddig el se mosolyodtak. Az okok keresésénél oly egyértelműen világított előttem a megoldás, mint a Fabulous Las Vegas Nevada tábla: Rába Roland. Rába Roland mint Jago. Az előadás Othellója (Kaszás Gergely) és Desdemonája (Földeáki Nóra) is kitesz magáért, de

az egész show-t Jago lopja,

és ebben van valami felemelő, ugyanakkor van ennek egyfajta megúszás-jellege is. Shakespeare jól ismert története folyik a saját medrében, kis modern kori reflexió, IKEA-bútorok, magyarított, hovatovább szegedi helyszínek, melyek olykor nagyon zavaróak tudnak lenni, olykor viszont annyira fején találják a szöget, annyira a helyén van a poén, hogy sokáig ismételgetem még fejben.


Fotó: Révész Róbert

Rába Roland elemi erővel dolgozik. Az első perctől kezdve, amikor a nézők helyet foglalnak, már pofákat vág, grimaszol, türelmetlenkedik, nem lehet rá nem odafigyelni, nem szórakozik, teljesen egyértelművé teszi játékával, hogy ebben a történetben a mór másodhegedűs lesz minden morális zsenijével együtt. Kaszás és Rába is az első közös jelenettől fogva egymásra hangolódik: azon a durvaságon és élen, amivel Rába játszik, alig észrevehetően és hatásosan tompít Kaszás nyugodt kisugárzása és sármja. Aki ismeri a történetet, ennél a pontnál már tűkön ül, hogy láthassa majd kettejük konfliktusát is.

Zsótér Sándor nem akar túl sok aktuális problémát belegyömöszölni a darabba,

és ez egyértelműen jót tesz neki. Sok esetben viszont nagyon szöveghűvé válik, ami után, mondjuk, egy újabb utalás a magyarországi korrupció cseresznyevirágzására valahogy idegen, nem passzol, nem konzekvens.


Fotó: Révész Róbert

A történet számomra – de szerintem sokak számára – a bizalom fontosságáról, hiányának pedig romboló hatásáról szól. Nemcsak egy párkapcsolatban alapvető bizalomról, hanem a barátságban, a munkában, a családban, gyakorlatilag bármilyen közegben. Erre alapoz némi meta-jelleggel az előadás is: megbízni a színészekben pár órára, kideríteni, hogy megéri-e beülni egy újabb Shakespeare-re, meg tudják-e mutatni új oldalát ennek a drámának? Nos,

a bizalom megvolt, az eredmény felemás.

A színészek, bár roppant tehetségesek, egyedül Rába Roland ad többet az egész kálváriához. Mintha benne meglenne az a felelősségtudat, hogy újat mutasson, mást mutasson, archiválja a régi Jagókat és kibontson egy teljesen újat.  Egy olyat, akit – bár tettei alól nem kaphat felmentést – sokoldalúbbnak, komplexebbnek és megérthetőbbnek látunk.


Fotó: Révész Róbert

Jago az elnyomás és egyben az elnyomott képviselője is. Az elnyomottság érzése ellentétes azzal az emberi ösztönnel, hogy önazonosak legyünk, hogy legyen valami az életünkben, ami meghatároz minket. Amit Jago tesz, azt kvázi önazonossága érdekében teszi. Megcsillogtatja képességét, amellyel ráérez a körülötte élő emberek kommunikációs hibáira, jellemükből fakadó gyenge pontjaikra, és talán először életében ezzel a tragédiába torkolló tettel válik Jago Jagóvá.  

A színpadon nézve viszont mindez fantasztikusan szórakoztató, bár nem leírható az a szégyenérzet sem, amely megszállt, mikor jóízűen nevettem Jago Stephen Colbert-et kenterbe verő magánszámán.

Tóth Emese

Képek az előadásról: