„Így torlódnak meg a hullámok”

Mi különbözteti meg igazán az egyik embert a másiktól? A termete, az alakja, a neme, a habitusa? Többnyire szeretünk kategóriákban gondolkodni, mégpedig azért, mert úgy véljük, ez némiképp egyszerűsíti az amúgy igencsak bonyolult életet. Viszont talán pont ez a skatulyázás nehezíti meg, hogy jobban megismerjük a másikat, és ne csak színekben, méretekben, küllemben gondolkodjunk másokról. Virginia Woolf maga sem volt híve ennek a klasszikus értelemben vett kategorizálásnak. Regényalakjait a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből formálta meg, és főhősei a történetük szerint is számos alkalommal találkoznak a saját társadalmi rangjuktól eltérő emberekkel.  Az egyik legjobb példa erre pont az Orlando, vagy a Mrs. Dalloway. Ez a két történet, ha nem is szorosan, de alaptémájában mégis összekapcsolódik az útját kereső, sok viszontagságot átélő, döntéseiket, szerelmeiket revideáló fiatalok személyében. A szegedi Régi Zsinagógában a Thealter Fesztiválon ezúttal a Trojka Színházi Társulás Orlando-feldolgozásán keresztül kaptunk képet egy olyan világról, amelyet maximum csak elképzelni tudunk, még ha némely eleme vissza is köszön manapság.


Fotó: Révész Róbert

Az Orlando annyival talán nehezebb alapanyag, hogy a benne zajló történelmi események sokkal hátborzongatóbbak és kegyetlenebbek. Orlando a 16. század Angliájában Erzsébet királynő szeretőjeként is szert tesz némi hírnévre, ami azonban még jelentőségteljesebb, hogy sajátos költői álmokat dédelget és Tölgyfa címmel életművet is írni kezd kalandjairól, tapasztalatszerzéseiről, kulturális felvilágosodásáról, még a 18.-19. századi Angliába átnyúlóan is (az emlékirat megalkotásának metódusa köztudottan korrelál Woolf életútjával). Orlandonak nincs megfogható jellemzője, már-már plasztikus alak az, akit a színpadon látunk. Soós Attila látványkoncepciója egy érdekesen megkomponált fehér és fekete, valamint hangsúlyosan kék és piros (legtöbbször vallási jelentéstartalommal is rendelkező) színösszeállításra alapoz, ami festményessé, így

könnyen befogadhatóvá tette a színpadon látottakat.

A nézők javarészt fényárban úsztak, és ez eleinte hirtelen kényelmetlen érzés lehet például azoknak, akik szeretnek a sötétben, észrevétlenül a színpadi dimenzióba folyni. Vannak azonban teljesen sötét részek is, ilyenkor csak a színészek arcára világít fény, amolyan Dario Argento- és/vagy Derek Jarman-féle hangulatfestéssel.


Fotó: Révész Róbert

Petrik Andrea alakítása Orlandóként rengeteg újszerű megoldásnak ad teret, eleve azzal, hogy a kezdetben férfi szereplőt is nő játssza. Partnerei Egyed Bea (Szása), Mészáros Piroska (Margaret) és Sztarenki Dóra (Rosina) friss és látványos jelenségek, különösen Sztarenki színpadi jelenléte megkapó, fekete ruhába formátlanná préselt agárként és káprázatos öltözetben, bájosan fecsegő Rosinaként, Orlando feleségeként egyaránt. Mindegyik nő mást képvisel a férfi életében, és nemcsak a nőtípusokat jelenítik meg, hanem azt is, hogy melyik nő passzol éppen az adott korban élő Orlandóhoz. Ahogy ő változik az évek során, úgy a szerelmi igényei, szexuális vágyai is változnak, és ezekre mindig másban talál rá. Nőként azonban szembesül azzal, hogy ő lesz tárgya az általa már jól ismert férfias ösztönök katalizálta vágynak. Az alapötlethez kapcsolódóan a többi férfi szereplőt is nők játsszák. Így

az egyébként is izgalmas woolf-i alapkoncepción még a rendezés is csavar egyet,

bár ez hol előnyére, hol viszont hátrány Egyed Bea például férfiként annyira magnetikus, hogy már el is felejtjük Szását, pedig ő az első igazi nagy szerelem és az első tőr Orlando szívében, így igencsak maradandónak kellene lennie. Látni lehet, hogy a színésznők melyik nem játékát érzik jobban a magukénak, így a másik karakter, akit játszanak, kissé elsikkad.


Fotó: Révész Róbert

Orlando nővé válása azonban nemcsak a regény, hanem az előadás sarokpontjává is válik, és a különös fricska, hogy nőként sem következik be az áhított transzformáció Orlando lelkében, egy igencsak keserédes végkövetkeztetést von maga után, miszerint a világban úgy létezni, ahogyan valójában akarunk, képtelenség. A szerelmek, ha nem vigyáz az ember, esendőek, pedig támasznak kellene lenniük a káoszban, az öntudatnak meg eltulajdoníthatatlannak kellene lennie, különben bárki a saját eszközévé teheti az embert. Félek, hogy Orlando a világ jelenlegi formájában életképtelen lenne, de legalábbis többször halna meg, mint szeretné, ami nem jó hír a kortárs Orlandók számára. Fantasztikus gondolat, hogy mindenkiben ott van mind a két nem, én is elképzeltem már, hogyan festene bizonyos nők férfi verziója – köztük az enyém is.

Mit tennék másképp ugyanezzel az élettel? Az önazonosítás lírai eszközeit talán ugyanúgy Virginia Woolf műveiben keresném, de félő, hogy ezzel együtt nem fogom megtudni a választ.

Tóth Emese

(A kritika címe idézet Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regényéből.)

Képek az előadásról: