Hurokban élni

A szegedi MASZK Egyesület tavaszi színházi fesztiváljának záró darabja, a Furcsa hurok több ponton problematikus és iskolapéldás, viszont felfejt olyan jelenségeket, amelyek tényleg csak és kizárólag a tudatalatti tulajdonát képezik.

Döbrei Dénes vajdasági táncos-koreográfus visszatérő vendége a szegedi alternatív fesztiválnak, különösen a nyári idényben évente megrendezett THEALTER-nek. A Régi Zsinagógában többek közt 2006-ban a La Chute De Belzebub című táncjátékával, valamint 2015-ben a MASZK Egyesülettel koprodukcióban készült Five For Two – 5kettőnek Fejből írt könyv című táncszínházi produckiójukkal, 2016-ban pedig A Bolygó hangja című előadással lépett fel, melyet Yoko Higashi, Lyonban élő, japán butoh táncos, koreográfus, zenésszel közösen hoztak létre. Döbrei stílusa remekül ötvözi a nyomokban Merce Cunningam légiességét tartalmazó és a szögletes, periodikusan ismétlődő mozdulatsorokat. Mindegyik alkotásában hangsúlyosan vannak jelen a színek és az erőteljes, díszletet uraló, színészekkel is harmonizáló szimbólumok, melyek akár az elvontabb, vallási töltetű (akár az egzakt társadalomkritikai) véleményformálást képviselik.

A cím is utal arra a képzőművészetben leginkább népszerű, hangsúlyosan Eschernél nyomon követhető furcsahurok-jelenségre, amelyben az egy kiindulópontról vezető utak ugyanabba a pontba érnek vissza, ami a kvázi hierarchikus rendszerek közötti közlekedést is hivatott jelképezni. Az előadás ezt az emberi lét sziszifuszi-jellegével kapcsolja össze,

így a furcsaság hangsúlyosan relatív fogalommá válik.

Például, ha az ember nem a megszokott, közismert normák szerint éli az életét, az jogosan kapja-e a bőrébe billogként, hogy furcsa? Mivel ez a szó alapvetően negatív konnotációjú, az előadás ennek lefejtésével próbálkozik, ami kifejezetten követendő irány.


Fotó: Révész Róbert

A Furcsa hurok azért is kaphatná a „beavató” jelzőt, mert számos olyan elemet tartalmaz, amely avatatlan kortárstánc nézőnek újszerűen hat, megkockáztatom, diszkomfortérzetet okoz. Az produkció témája az ember és önazonossága, a test és a lélek összehangolása, illetve a test változásai érzelmi hatások alatt, valamint fordítva: az érzelmek változásai a test változásával. A döntéskészség, az érzelmi intelligencia, vagy a nyitottság, a tolerancia egymást olykor kioltó, olykor segítő aspektusai is megfogalmazódnak a száraz szöveg mellett absztrakt módon is. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színészei (Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz és Varga Heni) rutinosak, a szimbolista fizikai színjátszás nem áll távol tőlük, ennek igazolása talán az egyik legcifrább produkciójuk, a Tolnai Ottó műve alapján Urbán András rendezésében készült A kisinyovi rózsa.

A Döbrei darabjának címében szereplő hurok szó evidens módon több jelentést is magában hordoz; az egyik leghangsúlyosabb a verbális kommunikáció nehézsége, amely mintegy áttöltődik a testbe, a színészek különféle mozdulatsorok ismétlődésével kommunikálnak. Mindegyik karakter megcsinálja ugyanazokat a mozdulatsorokat, de soha nem egyszerre, nem érik utol egymást, ez például kiválóan reprezentálja bizonyos szempontból az egymás mellett élés monoton rutinját, ugyanakkor a másik figyelmen kívül hagyásának jelenségét is. A mozdulatsorok diszharmóniáját alapvetően a tempón érhetjük nyomon. A lírai kommunikáció képviselője a légies, ívelt mozdulatok sokasága, a tömegjeleneteké pedig a káosz és a követhetetlenség. Mivel ezek egészen jól működtetik az előadás dinamikáját, a Montaud, Gurdjieff és P.D. Ouspensky-féle szövegek (amelyekből a darab elején hallunk, illetve később, amikor csak bevágásokként kapnak szerepet), ha nem is totálisan, de kellően zavaróan bontják meg a színpadon kialakuló, a maguk módján koherens eseményeket. De ilyen megbontó elemként működik a nézőkkel folytatott interakció is.


Fotó: Révész Róbert

A vizuálisan roppant erős előadást megtörni talán nem egészen újszerű kísérlet a befogadói attitűddel,

és ez esetben nem igazán teszi egésszé és élvezhetővé, hanem inkább szétdarabolja a látottakat. Ugyanis a darabot egyértelműen az alakítások és a látvány viszi el. A színpadkép egy, a díszletek által geometriailag tökéletlenné szabdalt fekete térből áll, melyet hol fényjátékkal, hol vetítéssel, hol pedig a vetítővászon mögötti színészi játékkal spékelnek meg. A vetítővászon mögötti játék azért is kiemelkedő színpadi megoldás, mert egyszerre technikai és anyagi. A vetített anyag a vászon mögött játszókhoz is tartozik, illetve a játszók is elemei a vetített anyagnak.

Az irreális tér tehát remekül jelképezi az emberi gondolatokat, mintha tényleg valakinek a tudatalattijában merültünk volna el. A figurák a színészek fizikai színjátszása során képzetszerűek voltak, egyben mégis a realitást képviselték. A valóság feszítő problémáiból merítettek, és megszűrve egy kifejezetten nyomasztó, mégis látványos fantáziavilágot képeztek.

Tóth Emese

KDSZ – Simon Grabovac – Surányi Sándor: Furcsa hurok
Koreográfus: Döbrei Dénes

Képek az előadásról: