Hősök és hős tévénézők

A hatvanadik Eurovíziós Dalfesztivál győztese, a svéd modell és énekes, Måns Zelmerlöw a sikert hozó dal refrénjében hőssé avatta a nézőket, hiszen az Anton Malmberg Hård af Segerstadnak, valamint Joy és Linnea Debnek köszönhető Heroes (Hősök) című dal arról szól, hogy mindannyian korunk hősei vagyunk, és a fejünkben lévő démonokkal viaskodunk. A dal, még inkább a díszletként szolgáló show hamar rábírta a közönség nagy részét arra, hogy vegye kézbe az irányítást (mint ahogy látszólag Zelmerlöw uralta az előadás szerves részét képező animációt is), és szavazzon a 365 pontos győzelmet arató Svédországra.

Fél évszázaddal korábban a svéd fiatalember jóval kevésbé lett volna esélyes egy ilyen pontzsákmányolásra, és nemcsak azért, mert az akkori technika nem tette lehetővé, hogy az énekes fényből rajzolt figurákkal pacsizzon, hanem azért is, mert a szabályok szigorúan tiltották még az olyan show-elemeket is, mint a tánc. Így az egykori résztvevők általában lassabb tempójú sanzonokkal, egy mikrofonnal és természetesen a háttérben felsorakoztatott szimfonikus zenekarral próbálták elnyerni a zsűri kegyeit. Az első győztes, aki feszegette a határokat, az 1969-ben Spanyolországot képviselő Salomé volt, aki a gyorstempójú dal alatt nem tudta visszafogni a táncos csípő és karmozdulatait. A zenei stílusváltásnak köszönhetően a szervezők is belátták, hogy a színpadi korlátozások tarthatatlanná váltak, így teret engedtek a hetvenes-nyolcvanas évek együtteseire (például a dalfesztiválon hírnevet szerző ABBÁ-ra) oly jellemző koreográfiáknak is, melyek leginkább a brit Buck Fizz ’81-es előadásában érték el a csúcspontot.

A háttértáncosok térhódításáig viszont egészen a kétezres évekig várni kellett, azóta azonban visszavonhatatlan részévé váltak az egyre több kiegészítőt felvonultató Eurovíziós Dalfesztiválnak. A fellépőruhák, a díszlet és egyéb látványelemek jelentőségéről pedig a szörnynek maszkírozva színpadra lépő finn rockegyüttes, a Lordi 2006-os győzelme és az idei svéd siker is tanúskodik.

Nemcsak a táncra vonatkozó megkötések változtak az Eurovízió története során, hanem a dalfesztivál nyelvpolitikája is. Az 1956-os induláskor még szabad volt a nyelvválasztás, mint utóbb kiderült, pusztán azért, mert a szervezők feltételezték, hogy minden ország versenyzője a képviselt állam egyik hivatalos nyelvén kívánja megszerezni a dicsőséget. 1965-ben a svéd versenyző viszont angol nyelvű dallal lépett színpadra, annak ellenére, hogy angolul éneklő előadó addig még nem győzedelmeskedett a versenyen. A svédek dal- és nyelvválasztása a tizedik helyre és a szabályok megváltoztatására volt elég.

Az Európai Uniós szellemben születő zenei fesztivál szervezői a nemzetek nyelvi egyenjogúságát a következő évtől korlátozásokkal kívánták fenntartani, a fellépők csak államuk hivatalos nyelvén szórakoztathatták a közönséget egészen 1973-ig, amikor is röpke négy évre újra szabaddá vált a döntés – a négy győztes dalból pedig három angol nyelven csendült fel. A sort ismételten a svédek indították: a már említett ABBA Waterloo című számával 1974-ben hódította meg a tömegeket és a zsűrit. Svédországnak be is vált ez a taktika, hiszen hat győzelmükből négyet, köztük az ideit, angol nyelven szereztek meg.

A verseny alakulása újra kikényszerítette a korlátok feloldását, hiszen az angolajkú énekesek az előző évekhez képest feltűnően sok győzelmet arattak, a többi dalszövegíró pedig nyelvi trükkökkel próbált nem csak a hazai közönség fülébe mászó refréneket kreálni. A jugoszláv együttes, a Riva Rock me baby című száma (amely Rajko Dujmić és Stevo Cvikić szerzeménye) megkockáztatta a három szavas angol refrént, amíg az egyik izraeli győztes (Kobi Oshrat és Shimrit Orr tollából született) dalszöveg szinte minden sora a nemzetközi hallelujával kezdődik. A svéd fiúbanda, a Herrey’s dalszövegírója, Britt Lindeborg pedig egy hangutánzó refrénnel hidalta át a nyelvi hátrányt a Diggi-Loo Diggi-Ley című szám megalkotásakor, mely utóbb, kissé ironikusan, az Eurovíziós dalok szövegeit összegyűjtő weboldal nevét is kölcsönözte.

Győztes dalok és országok az Euróvíziós Dalfesztiválon


Az Eurovíziós győztesek 28%-a nem a képviselt ország hivatalos nyelvén énekelt.


Az összes eddigi győztes dal közel fele szólt angolul, annak ellenére, hogy a britek és az írek összesen csupán 12 győzelmet tudhatnak magukénak


Azok az országok, amelyeknek az egyik hivatalos nyelve a francia, csupán ezen a nyelven sikerült győzedelmeskedjenek eddig a versenyen. Ilyen például Svájc 1988-as győzelme is, melyet Céline Dionnak köszönhet

A korlátozások 1999-es feloldása óta csupán egy szerb és egy félig ukrán, félig angol dalnak sikerült megtörnie az angol nyelv egyeduralmát, az összes eddigi győztes szerzeménynek pedig közel fele szólt angolul, annak ellenére, hogy a britek és az írek összesen csupán tizenkét győzelmet tudhatnak magukénak. Ez a tendencia talán az angol nyelv és popzene térhódításán túl azt is jelzi, hogy egyre fontosabb a versenyzőknek, hogy a dal szövege széles körben érthető legyen. Na de milyen üzenet hoz győzelmet a konyhára?

Természetesen nincs tökéletes recept, de az első helyezést elért Eurovíziós dalok legalább fele szerelmi mámorban úszik, bár a hatvan dalfesztiválos év alatt azért sikerült sokféleképpen árnyalni a párválasztással kapcsolatos érzéseket. Amíg 1958-ban André Claveau a karjaiban fekvő szerelmének énekelt idilli altatót (Dors, mon amour [Aludj, kedvesem] – dalszöveg: Pierre Delanoë), addig Corry Brokken egy évvel korábban a kifulladó házasság érzékletes képeit öntötte dalba a pocakosodó és őszülő férjjel, aki a napilap mögé bújik, hogy kerülje a valaha szeretett asszonyt (Net als toen [Mint amikor] – dalszöveg: Willy van Hemert).

Az érzések megfogalmazásában is szembetűnő a különbség. Van olyan dal, amelyik irodalmi utalásokkal próbálja érzékletesebbé tenni a szöveget, mint a fausti példával élő 1959-es 'n Beetje (Egy kicsit, előadó: Teddy Scholten, dalszövegíró: Willy van Hemert), vagy történelmi párhuzammal élve Napóleon vereségéhez hasonlítja a leigázó szerelmet (Waterloo, előadó: ABBA, dalszöveg: Benny Andersson, Björn Ulvaeus, Stig Anderson). Akad egészen egyszerű megfogalmazásmód is, akár csak Lulu 1969-es dala, a Boom Bang-a-Bang (dalszövegíró: Peter Warne), amely a szívdobogást utánozva ad hangot a szerelem okozta izgalomnak.

Mégis a szerelmi függésről született a legtöbb győztes zenei mementó, általában női előadók torkából elhangozva. Ebből persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hiszen jóval több énekesnő szerzett aranyérmet a dalfesztiválon, mint férfi. Mindenesetre az egyik ilyen témájú dal előadója, Sandie Shaw az Eurovíziós győzelem után hamar kiábrándult a sikert hozó dalból, és utóbb már erősen antifeministának és megalázónak tartotta azt, az 1967-es első helyezett ugyanis arról énekelt, hogy hogyan válik zsinóron rángatott bábúvá a szerelemtől (Puppet on a String, dalszövegíró: Bill Martin és Phil Coulter). Az 1965-ös győztes, France Gall is hasonló ellenérzéseket táplált a bábuk iránt, hiszen a fiatal énekesnő a kétértelmű utalásoktól terhes produkciójában, a Poupée de cire, poupée de son-ban ugyancsak játékszerré redukálódott, méghozzá a szerző, Serge Gainsbourg kezében, hiszen későbbi nyilatkozatai alapján az énekesnő fiatal kora miatt még nem is értette az utalások zömét.

Az ilyen veszélyeket elkerülendő, vannak, akik a szelídebb vizekre eveznek, és pusztán a muzsika, a tánc, vagy egy-egy zenei stílus éltetését tűzik ki célul, akár csak a Lordi rockzsoltára, a Hard Rock Hallelujah, vagy a Bobbysocks! swinget ünneplő La det swinge című száma.

Mindemellett egy kevésbé óvatos tendencia is kezd kirajzolódni az Eurovíziós győzelmek terén: a társadalmilag marginális csoportok képviselői egyre nagyobb sikerrel szerepelnek a dalfesztiválon. Ezt mutatja az izraeli transzszexuális énekesnő, Dana International 1998-as sikere is, aki az erős nőkről zengett ódát. A leszbikusságát nyíltan vállaló énekesnő, Marija Šerifović 2007-ben egy olyan szerelmi dallal utasította maga mögé a mezőnyt, melyet a koreográfia tett erősen homoszexuális színezetűvé. A gender-kérdésre a tavalyi győztes, Conchita Wurst tette ki a pont helyett a kérdőjelet, aki férfiként szakállas nőnek öltözve énekelt az átváltozás felemelő érzéséről.

A nemi egyenlőség reprezentációja már nehezen fokozható Conchita szereplése után, de azért vannak még olyan marginalizált csoportok, akik fórumot találhatnak az elfogadásért, egyenjogúságért folytatott harcban az Eurovíziós Dalfesztiválon. Több ilyen próbálkozás is volt idén is, de győzelmet egyik sem hozott. A szellemi fogyatékossággal élő finn zenészek punkbandája, a titkos esélyesnek tartott Pertti Kurikan Nimipäivät már az elődöntők során elvérzett. Sikeresebben szerepelt a túlsúlyos szerb énekesnő, Bojana Stamenov, aki a belső szépségről és a testi másság elfogadásáról szóló energikus dalával a tizedik helyen zárt az épphogy csak az európai elhízás elleni napot követően megrendezett fesztiváldöntőben. Monika Kuszyńska, az autóbalesete után tolószékbe kényszerült lengyel énekesnő az újrakezdéshez szükséges erőről és hitről énekelt, ami a huszonharmadik helyre volt elég.

Az elfogadás mellett a béke általános üzenete is hozott már sikert a fesztiválon, általában akkor, amikor a világban zajló események ezt megkívánták. A rendszerváltások után átrendeződő Európában 1990 nyertes dala Toto Cutugno előadásban a kontinens politikai integritását ünnepelte. A dél-libanoni konfliktus évében, 1978-ban pedig az izraeli előadó, Izhar Cohen békedala nyerte el az első díjat. Idén az országunkat képviselő Boggie érezte szükségét, hogy a háborúk ellen szót emeljen, és mivel a dalhoz tartozó eredeti háttérvetítés (mely végül nem szerepelt a nemzetközi megmérettetésen) a gázai konfliktusra utalt, kiváltotta Izrael budapesti nagykövetének rosszallását. Ezúttal viszont a béke hangjai hiába szóltak szépen és angolul, nem hallgattattak meg, ugyanis dala, a Wars for Nothing (Háborúk a semmiért) a huszadik helyen végzett. 2015-ben tehát a szerelem, az elfogadás és a béke helyett a kisemberek képzeletbeli küzdelmeié, de legfőképpen a látványé lett a győzelem. Na meg a tévénézőké, akik a több mint háromórás, javarészt tucatszámokból felépülő műsoridőt becsülettel végigkövették.

Balogh Réka