Hogyan készült Hegedűs János portréja Kányádi Sándorról?

Memoart című sorozatunkban alkotóművészeket kérünk meg arra, meséljék el, hogyan jött létre egy-egy munkájuk. Visszaemlékezéseiket az adott művel együtt közöljük. Ez alkalommal Hegedűs János mesél egy Kányádi Sándort ábrázoló portré keletkezési körülményeiről, valamint arról, hogy hogyan menekült meg a fotó a számítógép lomtárától. (Kányádi Sándornak idén 60 éve, 1955-ben jelent meg első, Virágzik a cseresznyefa című verseskötete.)


Hegedűs János: Csukott szem. Kányádi-portré (2014)

Murányi Sándor Olivér barátom meghívott Székelyföldre, mert éppen házasodott, és Kányádi Sándort „kötelező” volt meglátogatni. Sándorom ebben nem ismert tréfát, még az esküvői előkészületeket is mellőzte emiatt. Persze én is vártam a találkozót. Főleg, hogy másnap volt a születésnapom, és az ember nem minden nap pálinkázhat egy élő klasszikussal. Izgatott voltam, de igyekeztem ezt nem kimutatni az amúgy is állandóan pörgő Sándor barátom előtt. Bölcs pofát erőltettem magamra. Ebből még az sem zökkentett ki, amikor a nyolcvanhat éves Kányádi felköszöntötte a harminchat éves engemet, mellé szavalt, és újból pálinkát töltött, azt az ötven év különbséget szeretettel leöblítettük, ő pedig határtalan lelkesedéssel ölelgetett:

Kicsi barátom, fotózd ki a szememből a medvét!

Én, mint bölcs pofát magára erőltető nem éppen bölcs, éltem is a lehetőséggel. Sok-sok fotó készült, és egy felejthetetlen születésnapom volt. Aztán hazamentem. Már később, otthon, a hűvös szobában gyanakvóan néztem az egyik fotót:

Micsoda hülyeség ez a kép! Kányádi tele van élettel! Hogy tudtam efféle halotti fotót készíteni róla?

Hónapokig „rejtegettem” a képet. Már majdnem ki is dobtam. Aztán egyszer véletlenül megnyitottam a mappát, amiben tároltam, rákattintottam a képre, és úgy hagytam. Elfelejtettem bezárni. Tettem-vettem a lakásban, többnyire látszattevékenységeket folytattam, csak hogy ki ne derüljön: az a nap sem ért túl sokat. A lényeg az, hogy kifelé produktívnak látszódjon az ember – ezt egészen mesteri fokra fejlesztettem. Mindeközben többször is elmentem a monitor előtt, és azon vettem észre magamat, hogy a nappali minden sarkában meg-megállok, és figyelem a képet. És minél többször ránézek, valamiért annál jobban megragad a grabancomnál fogva. Hetekkel korábban még ki akartam dobni. Ma már örülök neki, hogy nem tettem meg.

Hegedűs János