Harcok az utcafronton

Lehet-e és szükséges-e a köztereken és közterekért zajló társadalmi konfliktusokról állásfoglalás nélkül szólni? – latolgattam a kérdést, miközben a Magyar Földrajzi Társaság Szegedi Osztályának soros ülésén gyorsan elhangzott a tavaszi programajánló. Míg Pál Viktor a jövőbe kalandozott felvezetőjében, addig én a múltban kerestem a választ. Közel egy évvel ezelőtt ugyanitt, a BTK-TTIK harmadik emeletén már volt szerencsém hasonló témájú előadáshoz, ahol a bújtatottnak szánt véleményformálás eléggé kedvezőtlen megközelítésnek bizonyult.

Ezúttal azonban hamar kiderült, hogy Dr. Boros Lajos Köz(?)térVárosi közterek és társadalmi konfliktusok című előadásában az óvatos és biztonságos úton igyekszik járni. A kezdet kezdetén leszögezte, hogy „féltudományosra építette az előadást”. Ez a gyakorlatban leginkább annyit jelentett, hogy egy-egy problémakör könnyen követhető felvillantására jutott idő, a felsorakoztatott konfliktusokról szinte esély sem volt részletesen is szólni. De a lista előtt még betekintést nyerhettünk az előadó anyaggyűjtési módszereibe is: Dr. Boros Lajos főként „utazik és néha lop”, utóbbit szigorúan csak forrásmegjelöléssel teszi.


Dr. Boros Lajos előadása a Szegedi Tudományegyetemen. Fotó: Pipicz Dávid

Azt az egyszerűnek tűnő kérdést sem ártott tisztázni még az elején, hogy mi is az a köztér. Felelet helyett viszont egyre több kérdőjel bukkant fel: mit várunk ezektől a helyektől? Biztonságot? És milyen szempontból? Megfelelő funkciót? De kinek? És főképp, a hétköznapi definíciónak megfelelően: valóban mindenki számára elérhető a köztér? Az előadó ez utóbbi felvetésre adott választ, és egyértelműen a nemre voksolt, ezzel el is jutottunk az alcímbeli konfliktusokig. Még ha bárki be is teheti a lábát egy-egy utcába vagy parkba (ami nem feltétlenül van így), az funkciójában, kialakításában

nem lesz mindenkinek kielégítő és elfogadható.

A példák sorát egy látványos kép nyitotta, a New York-i kínai és olasz negyed határa. A két városrész térmegjelölése markánsan elüt egymástól: különböző építészeti stílus és színek dominálnak, eltérő írásjelek borítják az utcákat. Ez önmagában még nem is jelente konfliktust, ha az olasz negyed lakossága a folyamatos integráció következtében nem csökkenne, a kínaié pedig nem növekedne. Így viszont ez utóbbi etnikai csoport egyre nagyobb részt hódít el a szomszéd territóriumából, ezzel néha tényleges konfrontációt okozva.


Az olasz és a kínai negyed határa New Yorkban. Forrás: Wikipédia

Egy-egy etnikai vagy kisebbségi csoportnak nem csak a szomszéddal különbözhetnek az érdekei. A karakterisztikus városrészek gyakran válnak turisztikai célponttá, ami akár jót is tehet a közösségnek. A népszerűségnek viszont ára van, a felkapott városrészekben (gyakran ezek a meleg negyedek) elindul a dzsentrifikáció,

és az eredeti lakosság kiszorul.

Az is kiderült, hogy a gazdasági érdekek mellett a politikai változások is jelentős alakító erővel bírnak. E téren pedig Magyarországon dúskálhatunk a példákban: az utcaátkeresztelések (avagy „a nagy átnevezési hullám”), a szoborbontások, a gombamód felbukkanó emlékművek és ellenkegyhelyek, a szelleműzések mindennapjaink állandó kiegészítői. Főként Dr. Árvay Anett hasonló témát boncolgató előadásának térjelölései bukkantak itt fel újra, dióhéjban: a Budapestről elmozdíthatatlan, megtisztított Felszabadulás-emlékműből lett Szabadság-szobor, a német megszállás áldozatainak – nem kis tiltakozást kiváltó – emlékműve, vagy a szovjet emlékmű felé néző Reagen-szobor, amellyel mit sem sejtő turisták boldogan fényképezkednek.


A német megszállás áldozatainak emlékműve Budapesten, a Szabadság téren,
előtte pedig a tüntetők „eleven emlékműve”. Forrás: Wikipédia

És ha már politika, nemcsak az a kérdés, hogy kié a tér, ki nevezheti át, jelölheti meg azt, hanem az is, hogy ki(é) nem. Előfordul ugyanis, hogy a tiltakozás tereit próbálják korlátozni: így jelennek meg időről időre a Kossuth téren a kordonok, vagy agrártűntetések idején a „traktorral behajtani tilos” táblák Budapest határán. Persze, a véleménynyilvánítás korlátozásán kívül még rengeteg oka lehet annak, hogy

ki hol mit nem csinálhat.

Léteznek játszóterek, ahol a nyugalom érdekében szabályzat tiltja a labdázást, evést, hangoskodást (nagyjából a játékot), és biztonsági őr ügyel a rendre. A tisztaság érdekében néha a kutyák száműzettnek a parkból, illetve talán mindenkinek ismerős a visszaszorulóban lévő „Fűre lépni tilos” felirat.

Az is kiderült, hogy míg a parkokba telepített növényzetet ily módon óvják, az egyre terjeszkedő beruházások gyakran a természettel kerülnek konfliktusba. Szemléltetésként falra vetült az internetet nemrég körbejáró gifgyűjtemény, amely a fővárosi zöldterületek folyamatos térvesztését hivatott bemutatni, többek között a Dagály uszodakomplexum kapcsán is. Az előadó szerint jellemző stratégia, hogy előbb vágnak, aztán kérdeznek, ha kérdeznek – a fákat visszanöveszteni egy éjszaka alatt már úgysem lehet.


Dr. Boros Lajos előadása a Szegedi Tudományegyetemen. Fotó: Pipicz Dávid

Nemcsak a flórát és faunát veszélyezteti az építkezési vágy, hanem a hajléktanokat is. Az összetákolt viskókat gyakran bontják el ugyanolyan gyorsasan, ahogyan a növényzetet tűntetik el, ha a szükség úgy kívánja. Az üldözés viszont itt nem áll meg: egyedül Magyarországon tiltja az alkotmány a közterületen alvást – hangzott el Dr. Boros Lajos jogértelmezése. (Az alaptörvény vonatkozó része egyébként így szól: „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.”) A törvénynél viszont meggyőzőbbek a szunyókálás ellehetetlenítésére tervezett köztéri dizájnbútorok.

Megesik, hogy bizonyos közterekről a fedél nélküliek mellett a szegényebb rétegek is kiszorulnak. A turistákat vagy jómódú közönséget célzó utcákban a padok hiánya nehezítheti a pénzköltés nélküli szórakozást:

ha le szeretnél ülni, arra csak egy kávézó teraszán lesz lehetőség.

Bizonyos helyeken viszont egyszerűen nem érzi jól magát az, akinek a divatmárkákra nem futja. Ennek talán a legikonikusabb formája a pláza, amely különösen akkor problémás, ha a bevásárlóközpont kevésbé jómódú lakótelep közelébe épül, akár parkok, játszóterek rovására – folytatódik a magától értetődőnek tűnő, így összegyűjtve mégis meglepő lista.

A turizmus és esztétikai érzék nevében átalakuló terek pedig gyakran funkció nélkül maradnak. Így esett ez a szegedi Szent István térrel is – hoz közönségre szabott példát az előadó. A nagyobb látogatottság érdekében ugyanis az itt található víztornyot felújították, a bolhapiacot kitelepítették, új standokra cserélték. A turisták viszont azóta sem igyekeznek felfedezni a többi látnivalótól kissé távolabb eső épületet, viszont a tér eredeti használói is elpártoltak a helytől az átalakítások miatt, „használati hiány” alakult ki.


A Szent István téri piac utolsó napja és a felújított tér a víztoronnyal Szegeden. Forrás: Wikipédia

Nem árt megjegyezni, hogy ennek részben a problémás mikroklíma is az oka, hiszen egy tikkasztó nyári napon az emberek „a torony árnyékával vonulnak”. (Mutatós, de praktikusság szempontjából ennél nagyobb baklövésnek bizonyuló megoldásokkal több városban is találkozhatunk, mondjuk, Pécs főterén.) Egy funkcióváltás szempontjából sikeresebb, amerikai térátalakítás kapcsán Dr. Boros Lajos – szem előtt tartva a tér korábbi használóit – hozzátette, hogy bizonyos rétegek kiszorításával

a társadalmi problémát nem oldják meg, csak máshova telepítik.

A szociális kérdések megpendítése után a prezentáció újra a nemzetiségek felé kanyarodott. A kisebbségben élő magyarok kapcsán Dr. Boros Lajos viszont nagyon óvatosan „nemzetiségi és kulturális rivalizálásról” beszélt az egy órán keresztül következetesen használt „konfliktus” szó helyett. A választás szándékosságára az előadó külön felhívta a figyelmet. Arra viszont nem tért ki, hogy miért tartja fontosnak az eddigi terminus kerülését, épp egy olyan esetben, ahol megrongált többnyelvű táblákról, a kultúra védelmében elkülönített helyszínekről, „románosítási” kísérletekről tanúskodtak a példák.

Az előadó köztéri „rivalizálás” esetleges feloldásáról már bátrabban szólt, a közös örökség és a multikulturalitás hangsúlyozásában látta a megoldást. Így került terítékre a kétnyelvűséget megcélzó nagyváradi Moszkva-kávézó és a „kulturális hídnak” szánt Holnaposok szoborcsoportja, mely egy üresen hagyott székkel mindenkit részvételre invitál.


A Holnaposok-szoborcsoport Nagyváradon, a Fő utca sarkánál. Forrás: Wikipédia

A teljes keretes szerkezet kedvvért zárásképpen újabb kérdéssor következett, itt viszont már potenciális válaszokat is hallhattunk. Az eltelt hetvenöt perc egyik nagy dilemmája így az lett,

hogy baj-e, ha vannak konfliktusok.

Dr. Boros Lajos szerint egészen addig egyáltalán nem baj, amíg ezeket az ellentéteket ki lehet fejezni. Szemléltetésként itt vissza is kanyarodtunk a nagyváradi polgármester építő hozzáállása és a kolozsvári polgármester románosítási hadjárata között tátongó szakadékra – bár eléggé óvatosan, mindössze fél mondat erejéig.

Végül már csak arra kellett választ találni, hogy létezik-e valódi köztér. A konklúzió Dr. Boros Lajos szerint egész röviden: nem létezik. Az előadó érvelése alapján ugyanis, ha létezne valódi köztér, az azt is jelentené, hogy minden embernek egyforma az ízlése.

Az egyszemélyes (noha bárki által folytatható) kérdez-felelek után talán annyira nem meglepő, hogy a közönség kíváncsiskodás helyett inkább ötletelésre használta az átvett szót: szinte észrevétlenül csöppentünk a magyar Nobel-díjasok szoborcsarnokának promóciós kampányába. Ha egyszer a megvalósításig jut az ötlet, kíváncsian várom, hogy milyen konfliktusok fogják övezni azt.

Balogh Réka