Gyűlölni valakit valamiért

Ha meg kellene fogalmazni egy szóban, mi Giuseppe Verdi egyik leghíresebb operájának, A trubadúrnak szinte minden apró szálát mozgató érzelme, az a gyűlölet. A gyűlöletből fakad itt a szerelem, a bosszú vagy a családhoz való hűség, a talán leginkább jellemző három motívum. Verdi zenéje végtelenül szép,

a történet azonban csontig hatolóan rideg, kiábrándító és szomorú.

E kettő viszont olyan természetességgel és olyan magától értetődően fonódik össze, hogy nem csoda, ha több mint száz éve nem veszített varázsából. Feszültség és légiesség, szerelem és háború, kéz a kézben.


Fotó: Hájer Viktor

A Szegedi Nemzeti Színház opera tagozata évek óta minőségi munkákat jegyez. Vérpezsdítően újszerű volt Galgóczy Judit rendezésében a Machbeth, szintén Verditől, vagy ott volt Marco Tutino Márai-adaptációja (A gyertyák csonkig égnek), amely Toronykőy Attila rendezésének köszönhetően páratlanul letisztult és szemet gyönyörködtetően klasszikus színpadi formát kapott.

A trubadúr szintén klasszikus, bár az említetteknél valamivel sötétebb. Míg például a Macbeth esetében az elejétől kezdve már eléggé erősen sejthető a cselekmény közepe és vége, addig A trubadúr kegyetlenül kecsegtet olykor némi reménnyel.

Most megmenekül! Most bevallja! Most megmenti! Most legyőzi!

Persze minden olyan cselekményszálat, amelyre ez a naiv reménykedés jellemző lehet, a szerző, Salvadore Cammarano a szövegben a lehető legfájdalmasabban varr el. Adott egy szerencsétlen sorsú család, melynek idősebbik gyermeke, Luna gróf (Réti Attila) ifjú kora óta keresi öccsét, akit elraboltak a családtól. Adott egy heves vérmérsékletű trubadúr, Manrico (László Boldizsár), akit leginkább a szerelem hajt, ugyanakkor a féltékenység generálta indulat is, és adott egy érző szívű, de kemény szavakkal harcoló cigányasszony, Azucena (Wiedemann Bernadett). Fontos szereplő még a történet naivája, a gyönyörű Leonora (Kónya Krisztina) és a Lunát konok hűséggel szolgáló Ferrando (Cseh Antal). A szerelmi háromszöget Luna, Leonora és Manrico között leginkább a birtoklás vágya határozza meg, sokáig nem tudni, kihez kit fűz valódi szenvedély – ám a birtoklás motívuma ugyanúgy a családi szálra is igaz.


Fotó: Hájer Viktor

Ahogyan Manrico és Luna birtokolni akarja Leonorát, úgy Azucena is birtokolni akarja nevelt fiát, Manricót és saját igazságát, melynek szellemében régen bosszúból elrabolta Luna gróf öccsét. László Boldizsár és Kónya Krisztina nem először és nem véletlenül alakítanak ismét szerelmespárt. Tökéletesen összeillenek, és remekül viszik színre érzelmeiket. Nem patetikusak, hanem romantikusak, nem harsányak, hanem szenvedélyesek. Toronykőy eddigi munkáiban is jellemző volt a jó érzékkel vezetett színész-énekes. A megfelelő arányoknak köszönhetően tényleg lehet figyelni az eredeti olasz szövegre, a feliratra és a játszókra is egyformán. A passzív és színtelen díszlet a történet szempontjából már kevésbé adekvát –

a színpad közepén megvilágított kör és a felette lógó fém karika összhangja azonban hibátlan.

A darab elején a karika Ferrando Di due figli vivea című áriája alatt emelkedik fel, és a végén nem sokkal Leonora Tu vedrai che amore in terra-ja alatt ereszkedik le újból, mintegy összepréselve hőseit és hősnőit. Ez a díszletelem hozza be egyébként a fantasztikus elemet is az előadásba. Nem mintaképe egy épületnek vagy tájnak, hanem egy önmagában működő szimbólum. Az örök körforgás, végtelenség és az el nem évülő bűnök hosszú utóélete.


Fotó: Hájer Viktor

László Boldizsár Manricója (tenor) élettel teli és izgalmas, Di quella pira című áriáját remekül fokozza és tölti meg az esendő és reménykedő szerelmes férfi minden emóciójával. Kónya Krisztina szoprán Leonorája végig a középpontban van, akárcsak a történet szerint a férfiaknál. Leonora érzelmei hullámzóak, hol boldog, hol elkeseredett, és talán az ő karaktere köthető össze legjobban az egész darab ritmusával, a sötétség és a fény váltakozásával, a jó és a rossz közötti őrlődés motívumával.

A történet tetőpontja és egyben megoldása sikeresen adaptálódik. Kellő a csend, a feszültség szinte tapintható, és a tragédia elkerülhetetlen kiüresedést eredményez. Kiüresedést, de azt a fajtát, amelyet érezve késztetést érzünk átértékelni bizonyos dolgokat, amelynek köszönhetően szomorú, de szükséges tanulságokat vonhatunk le abból, hogy bármilyen gyűlölet nagy eséllyel felemésztheti bennünk a boldogabb élet utáni vágyat.

Tóth Emese

(Giuseppe Verdi: A trubadúr. Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Toronykőy Attila.)

A kritika szerzője és a fotós eltérő szereposztásban látta az előadást. Bővebb információ
az alkotókról és a kettős szereposztásról a Szegedi Nemzeti Színház oldalán található.

További képeink: