Gyászlicit

Sokan érezték szükségét annak, hogy a párizsi terrortámadások felett érzett szomorúságot és megdöbbenést valamilyen formában a közösségi oldalakon is kifejezzék. Tweetek, francia trikolórra átszínezett profilképek és lecserélt borítóképek árulkodtak gyászról és együttérzésről.

Mindeközben egyre sűrűbben jelentek meg azok a bejegyzések is, melyek számon kérik, hogy miért pont ez a terrorcselekmény rendíti meg a közösségi oldalak felhasználóit. Zokogó embereket, véres utcákat, földön heverő élettelen testek tucatjait ábrázoló képek bukkantak fel újra és újra a hírfolyam görgetése közben. A fotókhoz tartozó címekben pedig szinte kivétel nélkül szerepelt egy szám, mely jelzi, hogy hány emberéletet követelt az adott merénylet. Egész pontosan inkább azt, hogy közel ugyanannyit, vagy akár többet is, mint a november 13-i támadások. Ezt a bizarr tragédialicitálást pedig gyakran ilyen, és ehhez hasonló kifakadások kísérték:

Most hol maradnak a gyertyák? Most színezzétek át a profilképeteket!

Sok esetben ezek a felháborodott posztolók eddig nem tartották fontosnak, hogy az elmúlt hetek, hónapok valóban elfogadhatatlan és elkeserítő eseményeire felhívják a figyelmet, de a gesztus szempontjából talán ez lényegtelen is.

A híradóban és egyre inkább a közösségi oldalakról is nap mint nap értesülünk arról, hogy az ISIS rémuralma hány áldozatott szedett, és bizonyára a legtöbb tévénéző és olvasó elborzad a látottakon, hallottakon és megakadályozná a mészárlásokat, ha sejtené, hogy hogyan fogjon hozzá. Bennem legalábbis efféle benyomások, gondolatok kavarognak az Iszlám Államról érkező hírek, egyáltalán, bármiféle terrorcselekményről szóló tudósítás kapcsán.

Ennek ellenére jobban lesújtott a párizsi mészárlás híre.

És nem kizárólag azért, mert az összehangolt, különös gyűlöletről tanúskodó támadássorozat Európát sújtotta, noha így, EU-s állampolgárként, a nyugati kultúrában nevelkedve a tágabb értelemben vett otthonom vált célponttá, és immáron nyilvánvaló, hogy ez a háború a kontinensen is jelen van.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a túszejtésről, robbantásokról és lövöldözésről most nem a hírportálokon, hírműsorokon keresztül értesültem. Épp egy jó hangulatú koncertről értem haza péntek éjszaka, és elalvás előtt rápillantottam a Facebookra. Egy kedves párizsi barátom tudatta a világgal, hogy ő biztonságban van. Ekkor döbbentem rá arra, hogy több százan azonban nem. Már csak a szórakozással töltött este miatt is erősebb volt bennem a civil lakosságot érő támadások hallatán rendszerint felderengő borzongás, hogy

akár én is lehettem volna áldozat.

Az élet múlandósága felett érzett félelemmel kevert megrökönyödést viszont hamar felváltotta az aggodalom, mígnem az utolsó féltettem is jelezte, nem esett baja.

A közösségi oldalakon megemlékező ismerősök közül nem én voltam az egyedüli, aki személyes érintettséggel követte a percről percre érkező információkat hol a hírportálokon, hol pedig a hírfolyamon böngészve. Nemcsak a földrajzi közelség miatt, hanem az Európai Unión belüli átjárhatóságnak köszönhetően valószínűleg több magyarnak él barátja, esetleg rokona Párizsban, mint Irakban, Szíriában vagy Libanonban.  És ha netán szeretteiknek nem is ad otthont a város, az erőszak helyszínévé vált utcákhoz, szórakozóhelyekhez eddig a cserediákévek vagy egy turistalátogatás kellemes emlékei kötődtek. És bizonyára akadnak olyan, kevésbé szerencsés ismerősök is, akiknek nem csupán azzal kell megbirkózniuk, hogy mi lett volna, ha én sétálok azon a sokszor bejárt utcán, esetleg a volt lakótárs, nagybácsi vagy hugica választ rosszul helyszínt a péntek esti kikapcsolódáshoz.

A saját otthonunkat, és még inkább szeretteinket jobban félteni, mint a híradóból ismert városok lakóit egy természetes, akár megbocsájtható emberi önzőség. A megemlékezések, még akkor is, ha a közösségi oldalakon öltenek formát,

ezt a személyes gyászt és aggodalmat hivatottak kifejezni.

A magánemberként vállalt és képekben vagy szavakban megfogalmazott érzések nem egy egyénen túlmutató problémát igyekeznek megoldani, hiszen erre nem is lennének képesek. Mint ahogyan erre alkalmatlanok azok a posztok is, melyek az együttérzést számon kérve sorakoztatják fel a világ különböző pontjain zajló merényleteket. Utóbbi bejegyzésekből viszont nem csupán a kegyelet veszik ki az emberi életek számmá redukálásával, hanem a tolerancia és globális tudatosság nevében ráadásul még meg is kérdőjelezik a személyes gyászhoz való jogot.

 

Balogh Réka