Furcsaságunk története

Adott egy animációs film, Adam Elliot rendezésében (Harvie Krumpet, 2003), amelynek tényleg páratlan a látványvilága. Nyomasztó, mégis valahol aranyos. Ahogyan a szürke, formátlan kis figurákon vagy a háttérben mégis feltűnik valami színes, számomra az szimbolizálja a kilátástalannak tűnő helyzetekben megbúvó lehetőséget. A fényt az alagút végén, a kilincset az ajtón, a tejet a zabpelyhen, a gitárszólót a Ramones-számban. Mary és Max különleges esetében a felsoroltakat egymásban találják meg. Hogy ennek a mesének érdemes-e színpadi verziót kreálni, az nálam kétesélyes volt. Igen, mert nagyon kíváncsivá tett, hogy ezt mégis hogyan lehet a kvázi négy fal közé alkalmazni, illetve nem, mert annyira maradandó élmény volt a mese, hogy féltem, a feldolgozás közömbös lesz, pedig annál az is jobb, ha egy előadást Ralph Nickleby-féle gyűlölettel utálok.


Fotó: Révész Róbert

A szegedi Régi Zsinagógában látott Mary és Max nem okozott csalódást, de nem is igazán akart sokkolóan hatni. Ez persze nem feltétlenül szükséges szempont, habár egy ehhez hasonló szociodráma kapcsán talán mégis elvárható. A díszlet páratlanul aranyos és ötletes. Szimbólum minden, a műanyag fantasztikusan megragadja az Asperger-szindrómás Max zárkózottságát, különleges életvitelét, nyitottságának hiányát, amelyről rögtön azt hihetnénk, hogy állapotából kifolyólag problematikus nála, pedig egyszerűen csak a környezete viselkedése, valamint leginkább a gyermekkori bántalmazás az oka mindennek. Most is, miközben visszagondolok a darabra, eszembe jut, mennyire csökevényes a szókincsem, ha például az Asperger-szindrómáról kell megnyilatkozni. Nehéz úgy beszélni róla, hogy ne lövöldözzem magamból a közhelyeket. Az előadás után viszont jó pár fogalmat helyre tudtam tenni, és ennek nagyon örültem, mert a saját épülésemre is szolgált, bár ezek a fogalmak az előadáshoz csak némely szempontból kapcsolódtak. Mary és Max történetének nem kifejezetten ez a lényege, hanem

az emberi kommunikáció vérző sebei, általánosságban véve.


Fotó: Révész Róbert

Él egy gyönyörű, nagy szemű, szemüveges kislány, Mary (Grisnik Petra), valahol Mount Waverley-ben, akinek a hócipője tele lesz azzal, hogy senki sem törődik vele. Pedig ő tényleg kedves, kissé bogaras – de őszintén, aki kicsit sem bolond, azzal nagy bajok vannak. A kis Maryből előjön a punk, „ha ti, felnőttek és kortársak testületileg ignoráltok és piszkáltok, keresek olyat, aki majd megért, nem fogok addig várni, míg valamelyikőtök kegyeskedik észrevenni, mennyire hülyén viselkedik”, és igaza van. Így kerül a képbe Max (Gőz István), akit annyira kövérre formáztak, hogy napokig beugrott róla a kép, amint ráérős, lomha léptekkel közeledik a színpadon kanapéja felé, majd kifejező szemeivel a közönséget vizslatja. Max Angliában él, és Mary barátkereső levele sikeresen kifordítja világát a négy sarkából, ugyanis vele sem volt képes senki normálisan kommunikálni élete során. Jóformán Mary az első, aki egynél több összetett mondatban is akar vele beszélgetni, és valóban kíváncsi arra, milyen is Max.

Grisnik Petra és Gőz István igazán megkapó páros,

de ritkán érzékelhető az a kapocs, amelyet az animációs filmben leheletfinoman fűzött össze a dramaturgia lépésről lépésre.


Fotó: Révész Róbert

A darabban sokszor bele lehet feledkezni egyikük vagy másikuk, főleg Mary életeseményeibe, és így kissé elsikkadt a köztük lévő kapcsolat finomítása, mélyítése. Mindazonáltal Grisnik Petra nagyon szerethető, Gőz Istvánnak Maxként pedig igazán hatásos jelenetei vannak, kifejezetten szép és húsbavágó volt például, ahogyan csak árnyjátékkal jelenítik meg a gyermekkori bántalmazását, miközben Valcz Péter rendező adja emlékeinek hangját pár sorral fentebb, a nézőtéren.

Valcz jelenléte sokszor ellentmondásosnak hat,

hol része az előadásnak, hol nem, de mindenképp kizökkentő tényezőnek számít (közönségbevonás, ál köszönőbeszéd), ami hol eléri a célját, hol nem. Mesélő, ugye, az ilyen történetekhez valahogy elengedhetetlen, de legalábbis színesíti a produkciót, itt még annyi plusz jött hozzá, hogy olykor kilépett a nett felolvasó szerepéből, és élővé tette a játékot (ő volt például a tévé hangja is, amit Mary megbabonázva nézett a darab elején).


Fotó: Révész Róbert

Mary és Max kommunikációjának sajátos aspektusai színpadon látványosabbak,

nagyobb teret adnak a színházi kreativitásnak, hogy átvegyük a ritmusukat, hogy teljesen egyértelmű szimbólumrendszerben tudjunk tekinteni a barátságukra. Például a darab végéhez közeledve tökéletesen egyértelmű, miért is nagy dolog, ha a hőn áhított játékfigurákat végül Max Maryre hagyja, hiszen Mary soha nem kapott még semmi olyat, amit igazán szeretett volna. Egy gyereknek ugyanis úgy felnőni, hogy apró, olcsó játékok helyett inkább Jim Beam dekorálja a lakást, nem túl felemelő. Max azonban jobban ráérzett, mire lehet szüksége az elhanyagolt kislánynak, mint azoknak a felnőtteknek, akik körbeveszik Maryt, és ennek nagyon nagy jelentősége van. A legtöbb embert kiverné a víz, ha megtudná, hogy a kislánya felnőtt férfival levelezik, hiszen annyi szörnyűséget hallani. De tényleg ennyire bizalmatlanok és gyávák lennénk? Már nem is érintkezünk szűk rétegünkön túl emberekkel, mert mi van, ha az illető egy őrült gyilkos? Szeretnék olyan világban élni, amelyben nem kell mindenkiről rögtön azt gondolnom, hogy ő Ira Einhorn.

Hogy Mary és Max történetének jó vége van-e, azt nem szeretném elárulni, van benne jó, meg kevésbé jó is. Egy biztos, mindenkinek csak ajánlani tudom, mindenféle előítélet vagy az animációs film által támasztott művészi igénytől függetlenítve, mert teljesen új módon stilizálja ezt a remekbeszabott történetet a barátságról, az odafigyelésről – és még sorolhatnám az olyan, igenis fontos emberi értékeket, amelyek tematizálását manapság sajnos divat lett patetikusnak bélyegezni.

Tóth Emese

Behtlen Téri Színház – Manna Produkció – Tünet Együttes: Mary és Max. Rendező: Valcz Péter.

(Szerzőnk az előadást a MASZK Őszi Kollekció elnevezésű programsorozatának részeként tekintette meg a szegedi Régi Zsinagógában.)

Képek az előadásról: