Fegyverük a hangszerük

Ezen a héten ünnepli ötödik születésnapját a 2Cellos. Ki hallott már róluk? – tehetnénk fel a kérdést. Egyszer ugyan már meghívták őket a köztévé Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsorába sztárvendégnek, ám ahhoz képest, hogy mennyi követőjük van a Facebook-on, vagy hogy a YouTube-on mennyien látták már a videóikat, itthon mintha kevesebbet lehetne hallani róluk, a hazai média nem igazán foglalkozik velük. Pedig megérik a pénzüket, annyi szent. Bár a két csellós férfimodellnek sem lenne utolsó, legelőször mégsem a sármjuk, a vagányságuk és nem a szemük színe fogja meg az embert, hanem az, ahogyan megszólal a kezük között a hangszer, amelyet úgy húznak, mintha Perényi Miklós megivott volna három Red Bullt.

Először a Facebook-on találkoztam a zenéjükkel, egy ismerősöm osztotta meg Michael Jackson-feldolgozásukat, a Smooth Criminalt – én meg gondoltam, jó lesz háttérzenének, míg mással szöszölök a gépen. Ültem, hallgattam, és egyszer csak, mint azokon a bizonyos tehetségkutatókon, „átjött”. Visszamentem a videóra, és láttam, hogy még jóképűek is – már amikor el lehet csípni az arcukat, mivel a legtöbbször a hajukat rázva vonaglanak ritmusra a székükön, miközben folyik az izzadság a homlokukról. Látva ezt az átélést, már tudtam, hogy a délutánom a 2Cellos jegyében fog telni.


Fotó: Facebook / 2Cellos

A formációt két fiatal horvát gordonkaművész, Stjepan Hauser és Luka Šulić alkotja, akik zenei tanulmányaikat Zágráb, Bécs és London zeneakadémiáin végezték. 2Cellos néven öt éve szereztek maguknak nemzetközi hírnevet rock- és popszámok átdolgozásával: 2011 januárjában töltötték fel a YouTube-ra a már említett Smooth Criminalt, melyet néhány héten belül több mint hétmillióan néztek meg, és innentől kezdve már nem volt számukra megállás.

Az viszont, amit a fiúk művelnek – legyünk őszinték –, eléggé paraszt dolog. Nem elég, hogy az elmúlt évek talán legkivételesebb, zeneileg legizgalmasabb csellistái, de még kellőképp arrogánsak is. A legszebb pedig, hogy mindez jól áll nekik. Vegyük például Rihanna és Calvin Harris We found love című számának feldolgozását.

Eredetileg ez egy electro house-szám, amelynek finoman szólva nem a zenei változatosság a fő ismérve. Ennek megfelelően az úgynevezett „lírai” részek alatt a 2Cellos sem tesz úgy, mintha komolyan venné a feladatot, grimaszolnak, vigyorognak, nyújtogatják a nyelvüket, szinte unottan játsszák a dallamot, altatják egymást is meg a közönséget is. A koncerten egy ízben Luca oda is szól Stjepannak, hogy „nyugodj meg, ember”, mintha csak annyit tenne hozzá magában: „ez csak egy Rihanna-szám”. Ez a gunyoros hozzáállás persze akár sértő is lehetne az eredeti előadóval szemben, ám a 2Cellos épp annyira csinál hülyét magából is a színpadon, hogy a móka senkinek se fájjon.

A kevesebb néha több – talán ez az elkoptatott szólam jellemzi leginkább a 2Cellost. Nincs mögöttük dob, nincsenek kísérőhangszerek, az ütemet a cselló csapkodásával diktálják. Így lesz igazán lehengerlő, mikor a Wake me up című világslágert legalább annyira zseniálisan dolgozzák fel ketten, mint a Russkaja hét zenésze együtt véve.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a finn csellókvartett, az Apocalyptica is hasonló átdolgozásokkal szerzett világszintű hírnevet, ők a Metallicától indultak, viszont a heavy metalon nem igazán léptek túl. Így a rétegzenei irányultság talán kevésbé teszi őket érdekessé, hiszen nem tudnak olyan színes repertoárt kialakítani, mint a 2Cellos, akik a Nirvanától, a Guns ’n Rosestól kezdve a Red Hot Chili Peppersen át Michael Jacksonig és Rihannáig majdnem minden műfajból merítenek. Az Apocalyptica ráadásul négy csellóssal indult, jelenleg pedig dobosuk és énekesük is van, ami azért jócskán elvesz a csellómuzsika élményéből. A kevesebb néha több – írtam már korábban.

A 2Cellos ráadásul amellett, hogy valóban a két hangszerre helyezi a hangsúlyt, szerencsére nem elégszik meg a zenei virtuozitással, a saját tehetségével, így elkerüli, hogy öncélúvá váljon. A társadalmi szerepvállalás szép példája szintén egy Michael Jackson-cover és az ahhoz készült videóklip. A They don’t care about us szövegét szinte minden zeneszerető ember ismeri, ezért is volt nagyon jó választás az ének nélküli feldolgozások sorába emelni.  A társadalmi kirekesztettségről szóló számot azonban kiragadták az eredeti kontextusból, és egy háborús környezetbe helyezték, ami sokkal jobban jellemzi azt a világot, amelyikben ma élünk. Ráadásul ha hozzávesszük, hogy az előadók horvát származásúak, a délszláv háborúkra gondolva meg is érthetjük, miért érzik magukat ennyire érintettnek a kérdésben, hogyan válik hitelessé mindaz az átéltség, ami az atomháborúval végződő klipben is megjelenik.

A 2Cellos fegyvere azonban továbbra is a hangszer és a zenélés szeretete, a maguk néha elégikus, de a legtöbbször pimasz módján. Szájukba veszik a vonót, akkordot pengetnek a csellón, dobolnak rajta, nyúzzák, csapkodják, tulajdonképpen igazi punkok. A vonójukat, az emberek realitásérzékét és olykor más előadókat is simán meggyilkolva játszanak színpadon. Isten éltesse őket.

Molnár H. Boglárka