Ember embernek bábja

Szép Ernő humora gyógyító – és ebben a hitemben a szegedi Régi Zsinagóga színpadán bemutatott Emberszag című bábjáték csak megerősített. A Palatinus Szálló és a Pozsonyi úti ház története, mint egy papírmasé gyerekkönyv, tárul fel előttünk, az egész annyira gyermeteg és mégis halálosan komoly. Szép Ernő, egy előadásba gyúrva.


Fotó: Révész Róbert

A történet főszereplői Ernő és a Többiek, azok, akiket még a német megszállás előtt a Pozsonyi úti házból internáltak. Ernőt három különböző korú színész személyesíti meg, Kovács Krisztián, Tóth József és Fodor Tamás. Akad még itt nekünk egy hihetetlenül jól működő clown, Simkó Katalin, aki percek alatt transzformálja magát nyilas tisztből a csillagos házban kis barátnőjével a külvilág borzalmairól mit sem sejtő, viháncoló gyermekké. Az Ernők egészen rendkívüli módon reprezentálják az írót és mindenki mást is, akik Szép Ernővel egy helyen voltak. A mű és Szikszai Rémusz rendezése is rámutat egy nagyon érdekes mikroközösségre, amely mellett a patetikus hangvételű történelmi filmek gyakran hajlamosak szemet hunyni: az emberek között nincs csak jó és csak rossz,

nemcsak az az ártatlan, akit letaszítanak porba.

A por kellős közepén is voltak emberek, akik egymást, hangsúlyozom még egyszer, egymást hibáztatták, még csak nem is a nyilasokat. De a nyilas tisztek között is akadt egészen emberi tulajdonsággal megáldott figura. Ahogyan Szép lefesti például a zsidóságuk ellen kézzel-lábbal tiltakozó értelmiségi alakokat, egyszerre megfagy a levegő. Persze, ez a létfenntartó ösztön generálta létállapot, de mégis, hátborzongató. Amiről azt hinnénk, összetartó kapocs, az olykor tehát inkább szétszedte az embereket, és visszafordíthatatlanul éket vert közéjük még a legsötétebb órákban is.


Fotó: Révész Róbert

A díszlet egyébként remekül ellensúlyozza a szövegben szereplő súlyos eseményeket. Az egész egy visszafogottabb Doctor Parnassus-féle színpadot idéz, minden szimbólumként működik, a három Ernő pedig lehengerlően élethű: szinte élő arckifejezésű bábokkal egészítik ki az internáltak alakjait. Mondanom sem kell, hogy a zsinagóga fel-felvillanó oltára is számos alkalommal ruházza fel többletjelentéssel a látványt. A három Ernő a történetmesélés közben egymással is kommunikál. A rabok megszemélyesítése már kissé kaotikusabb feladat,

de sikerül ötletesen ábrázolni a sokszínűségüket.

Van itt íróktól kezdve képzőművészekig mindenki, történetük legalább annyira megkapó, mint Szép Ernőé, a leghelyesebb a könyvkötegeit magával cipelő, snájdig úr. Nagyon figyelni kell azonban, hogy melyik bábot mikor ki szólaltatja meg, mert amikor a néző azt hinné, bizonyos bábokhoz bizonyos színészek tartoznak, egy másik jelenetben már totálisan felborul a sorrend. A bábok és a színészek ugyanis, mondhatni, külön síkon léteznek. Amikor a három Ernő monologizál, akkor a bábok háttérbe vonulnak, amikor azonban a színészek báboznak, az egész darab visszaúszik a múltba, a többi ember közé. Az Ernők az író jelene, és bár magát Szép Ernőt is megalkották bábban, az igazi lelkét Kovács, Tóth és Fodor adja meg.


Fotó: Révész Róbert

Szívet melengető, ugyanakkor elképzelhetetlennek tetszik az a derűs hangvétel, amellyel Szép Ernő él történetük mesélésekor. A legvégén az fogalmazódott meg bennem, hogy így, szimbolista módon átadva még szörnyűbb a valóságot magamban hozzátoldani, hiszen bőven értek abból is, amit látok. Épp ezért az előadás erre a felszín mögé nézésre is késztet. Lehet revüműsorként tekinteni egy hátborzongatóan fekete humorú, mégis plasztikus beszámolóra, de végig tudjuk, mi van a felszín alatt. Talán végighallgatni vagy végigolvasni sem tudnánk ezeket a történeteket, ha Szép Ernő varázsa nem lenne jelen bennük.

Tóth Emese