„Egyetlen pillantásod felnyithat engem”

Miért van szükségünk olyan emberekre, mint Tartuffe? Hogyan lesz valakiből Tartuffe, vagy ki csinál belőle Tartuffe-öt? Felismerhető-e, és ha igen, mi a teendő? Olyan időket élünk, hogy Molière története, ha nem is pontról pontra, de kísérteties hasonlóságot mutat néhány közéleti eseménnyel. Molière-t valami buzgó igazságvágy keríthette hatalmába, amiért a történet végén Tartuffe elnyeri méltó jutalmát, de ehhez, ugye, kellett valaki, aki gátat szab a mesterkedéseinek. Ha ez a gát nincs, nos, akkor a korunkban lézengő Tartuffe-öket nemhogy nem verik bilincsbe, hanem vitrinben mutogatják közkincs gyanánt.


Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Hollós Gábor sokadik rendezése már ez a Szegedi Nemzeti Színházban. Az április 15-én bemutatott Tartuffe repertoárjában leginkább a 2015-ös Frankensteinnel rokonítható. Akárcsak a Mary Shelley-mű esetében, itt is

egy egészen kortárs, fiatalos verzióját kapjuk a drámairodalom egyik legizgalmasabb darabjának.

Még a térelosztás is szinte ugyanolyan (felső szint, alsó szint), ami a bizonyos karakterek közötti viszonyrendszert hivatott képviselni. A Tartuffe esetében ezúttal a hetvenes éveket idéző, már az Annie Hall-ban is látott los angeles-i, de akár a Rózsadombon nehéz életet élő burzsoá réteg bauhaus villájában lakik Orgon (Pálfi Zoltán), családja és Tartuffe (Pataki Ferenc) társaságában. Van itt Animals-t idéző egyenruhás zenekar, kerti medence, tasiszta festmények és persze az elengedhetetlen alkohol, mely a nyitójelenetben úgy folyik, mint az Athabasca-vízesés.


Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Az előadás tele van megmosolyogtató megoldásokkal, például bizonyos cselekvések a villán belül, zárt ajtók mögött zajlottak, ám egy kamerán keresztül, voyeur pozícióban mégis nyomon követhettük őket. Ez a rejtőzködésnek, a felszín alá tekintésnek nem új keletű, de izgalmas szcenikai bravúrja. A mondanivaló tolmácsolása viszont már sokkal több sebből vérzik. Számos alkalommal tűnik szájbarágásnak az, ami egy vicces párhuzam is lehetne. Tartuffe ripacskodása is olykor túl sok,

és nem, ez nem minden esetben fér bele a karakterbe.

Tartuffe összetett és sokrétű, ami nagy színészi kihívás. Megtalálni az összhangot, egyszerre félelmetesnek, nevetségesnek és szánalmasnak lenni nem egyszerű, és Tartuffe ilyen és ehhez hasonló érzelmek között ugrál játszi könnyedséggel. Pataki Ferenc szinte rutinból megoldja ezt a szeszélyes, vérlázító figurát, de például a jelenetben, amelyben szerelmi vallomást tesz Elmira asszonynak, elveszíti az egyensúlyt, és túlságosan harsánnyá válik. Pálfi Zoltán Orgonja is elbírna több fanatizmust és naivitást, nem érezni azt az igazán jóleső elégtételt, amikor Tartuffe lebukik, mert olyan gyorsan vált érzelmei közt az áhítatból a csalódottságba. Szabó Gabi viszont eszményi Elmira asszony, rögtön felhívja magára a figyelmet hideg, Joan Bennett-i kisugárzásával, valamint Barnák László Cléante-ja is maradéktalanul nagypolgári, és bár a karakter köztudottan a szerző gondolatait tolmácsolja, remekül színesíti a figurát azzal, hogy Cléante okoskodásai nem minden esetben helytállóak, sőt kifejezetten mesterkéltek.


Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

Hollós Gábor azon koncepciója, hogy a szereplők gondolkodásmódját némileg aktualizálja, azért sikerült jól, mert képes teljesen más szemszögből bemutatni a Tartuffe-problematikát. Amit Molière korában Cléante szájából igazságosnak vélünk, az manapság üresnek és erőltetettnek is tűnhet.

Az erkölcs fogalma sem ugyanazt jelenti ma, mint jelentette annak idején,

így bemutatni Mariane, Dorine, Valér, Cléante és Damis dorbézolását a darab elején némiképp emberibbé és esendőbbé teszi a szereplőket, nem pedig a klasszikus értelemben vett jó és rossz között kell választani. Megkerülhetetlenül felmerül kérdés a Tartuffe kapcsán: vajon csak Tartuffe tehet arról, hogy Orgon hátat fordított családjának? Mennyi esélye lett volna Tartuffe-nek megtéríteni egy érzelmileg stabil családfőt? Orgon viszonya feltételezhetően már Tartuffe megjelenése előtt sem lehetett túl erős családjával, noha szerette őket, fogalma sem volt arról, ki mire vágyik, de a családtagok sem tudhatták, mire vágyik Orgon, vagy hogy az a figyelem, amit gyerekeitől és feleségétől kap, elegendő-e ahhoz, hogy ellenálljon egy olyan magnetikus személyiségnek, mint Tartuffe.


Fotó: Szegedi Nemzeti Színház

A Szegedi Nemzeti Színház előadása azt a kérdést is jó érzékkel feszegeti, hogy Tartuffe mozgatóereje, a hazugság, csak addig tud erős és abszolút lenni, amíg Orgon, aki szinte felépítette szent és állhatatos karakterét, le nem rombolja magától. Tartuffe ugyanúgy függ Orgontól, mint Orgon tőle, és a felismerés, illetve a deheroizálás az, amit minden esetben gyakorolni kellene a Tartuffe-félék irányába. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az orrunknál fogva vezessenek, mert az is egy járható út, viszont önmagunk elvesztésével is járhat, sőt mi magunk asszisztálunk majd saját kizsigerelésünkhöz.

Tóth Emese

(Moliére: Tartuffe. Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Hollós Gábor.
A kritika címe E. E. Cummings-tól származik.)