Drakula öreg, és nem tud róla

Drakula fáradt, öreg, nagy eséllyel a szórakoztatáson kívül más célja nincs. Szeretne történetet mesélni, de nincs neki olyanja, és gondosan ügyel rá, hogy még véletlenül se kelljen a nézőnek gondolkodnia. Címszavakban így lehetne összefoglalni Vincze Zsuzsa forgatókönyvíró-dramaturg és Zsuráfszky Zoltán rendező-koreográfus idei néptánc-dzsemboriját a Szegedi Szabadtéri Játékokon.


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

A Szabadtérire hagyományosan kétévente beférő néptánc ideje idén július 8-án és 9-én jött el, de hogy felfokozott érdeklődés övezte volna, nem állítható: még az előadások előtt közvetlenül is lehetett jegyet kapni, s a nézőtér is kissé foghíjas maradt. Hogy ennek mik lehetnek az okai, azon majd később lamentálnék, előbb talán vegyük szemügyre, mit ígért a promóanyag két kulcsmondata az egyszeri néző számára, és ebből mit valósított meg maga a produkció.

Először is „Drakula történetét szinte az egész világon ismerik.” Rendben. Hogy mennyire tipikusan magyar mitikus lény a vámpír (megengedően a szövegben: román is), abba most ne menjünk bele. „A klasszikus Drakula történettől [sic!] eltérően, a mi mesénk egy erdélyi falu magyarok és románok lakta vidékén játszódik, ahova furcsa vándor- mutatványosok [sic!] érkeznek...” Ebbe viszont menjünk.

Zsuráfszky több, az előadáshoz kapcsolódó interjújában elmondta, hogy mindenképpen eltér a Stoker-regénytől, és az „eredeti”(?) kárpáti történetről (ugye, „Transsylvania”), a falusi közegről lesz/van itt szó. Mi is az eredeti történet? A III. Vlad havasalföldi fejedelemhez kapcsolódó legendakörről van szó (Vlad Ţepeş), s Havasalföldnek (lásd még: Olténia, Munténia, Regát, Țara Românească) pedig annyi köze van a Kárpátokhoz, ne adj’ Isten, Erdélyhez, hogy északról annak déli része határolja. A klasszikus, a popkultúrába is beépült vámpírmítosz origója pedig Bram Stoker gótikus horrorregénye, ő helyezi a „grófot” Transsylvaniába, ami mindenképpen hatott az előadásra (lásd a hatalmas kastélydíszletet, a denevéreket, a koporsót stb.). Hogy az idős és a fiatal Drakula bohóc-arcfestésre emlékeztető, röhejes arcvakolata honnan inspirálódott, nehéz volna felfejteni.


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

Mint ahogy az is rejtély, hogy mindezekből hogyan lehet kikeverni egy ömlesztett magyar-román-cigány hagyományokból dolgozó néptáncmatinét, mely az ígéretek szerint hagyományos erdélyi táncokkal dolgozik, s csak és kizárólag a látványt és a szórakoztatást tűzi zászlajára (teszem hozzá én), akárcsak a jobb hollywoodi blockbusterek.

A vándormutatványosokat Keresztes Ildikó és Novák Péter alakítja. Keresztes jól megoldja a vajákos-igric-mitugrász szerepét, nem élete alakítása, de nem is kellett semmi extrát előhúznia hozzá, hangját pedig élmény népzenei kísérettel hallgatni.

Novák Péterrel kapcsolatban viszont rá kellett jönnünk, hogy egyféle van belőle.

Ugyanezzel az arccal, hanglejtéssel, gesztusokkal vezet műsort, szerepel jobbra-balra a tévében, és játszik egy-egy rockmusicalben vagy táncjátékban. A vándormutatványos Novák simán besétálhatna a Fölszállott a páva műsorába, s vica versa, karaktere egy van: saját maga. Az pedig külön fájdalom néha, ahogy kissé pocakot eresztve, lomhán nekilódul az előadás bizonyos pontjain a táncnak, majd gyorsan abba is hagyja: nem úgy van most, mint vót régen.


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

Sajnos azt kellett konstatálnunk az előadás során, hogy gyakorlatilag minden anakronisztikus. A vándormutatványosok gyógynövény- és babonaság-bemutatóinak funkciója nem sok van, s nehéz meghatározni, honnan és melyik századból érkeztek. Drakulának, „a méltóságos úrnak”, mint az elején megtudjuk, Vlad volt az ükapja, tehát rövid fejszámolás után (Vlad kora, az 1400-as évek közepe plusz 120-150 év) valahol 1600 körül kellene járnunk, de hát nyilvánvalóan nem ott vagyunk. Drakula úri öltözete s a népviseletek nem éppen ebből az időszakból valók. A táncok pedig jószerével a 19. század végén, 20. század elején, első felében voltak jellemzőek. Na és persze a méltóságos úr valami elképesztően penge a parasztság táncaiban!

Mi van itt?

Cukor, só és minden, mi jó, összekutyulva egy látványában grandiózus, történet nélküli, ellenben irtózatosan hosszú, népzenével dolgozó táncelőadásba, amelyben mesélőink, akik a bábjátékot előadják (erre még az elején hívják fel hangsúlyosan a figyelmünket, ám a bábjátékjelleg később teljesen elsikkad), jól elmagyaráznak nekünk mindent, nehogy bármennyire is gondolkodni kelljen, a táncról, annak kifejező erejéről vagy egyebekről. Ha temetés van, az ének úgy kezdődik: „Halál, halál...”, az esküvőnél nem elég az ünnepi felvonulás és a menyasszony fehér ruhája, azt szóval is be kell jelenteni és így tovább.


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

Gond nélkül ugrunk Mezőségről a méhkeréki román táncokig, majd vissza, messzebb Gyimesbe, egy kis kalotaszegi legényes után pedig újra román táncok jönnek, majd megint valami teljesen más. Külön vicces, amikor az elején a gyerekek rövid (majd a második felvonásban a vámpírkastélyban tükröztetett) játéka során a kis táncosok ugróst járnak. Amúgy meg mindegy, hisz „nem az a cél”, hogy a 88 gyerek fölálljon, és „jól érezzék magukat” [sic!] – via Zsuráfszky. De hát mindez nem számít, csak legyen tánc. Ez nem a finomságok terepe: mikor a 200 táncos vagy a teljes férfikar van a színpadon, akkor mutatkozik meg a rendező-koreográfus igazi arca, a megalomán, tempójában a végletekig felgyorsított, eszement egyenakrobatika.

Kilúgozott néptánc.

Attól néptánc, hogy sokan táncolják, népzenére egyszerre ugyanazt, és nehéznek tűnik. Ja, és egy-egy ilyen blokk végén tapsolni kell, ezt mi, nézők, ügyesen értjük.

Többször említettem már, hogy a darabnak nincsen története. Van a két mutatványosunk, ők valamiféle keretet adnak, elvileg ők a narrátoraink. Van ez a falusi közeg, benne öt lány, akiket elcsábít az egyszer csak feltűnő Drakula, aki öreg, ha kifogy a vértank, s ha iszik, megfiatalodik tőle, és nehézkes mozdulatai után újra frissen ropja. Ezzel csak két gondom volt: az egyik, hogy a vámpír nem öregszik, azért vámpír; a másik pedig, hogy általában sok-sok táncossal és díszletelemmel a színpadon sem sikerült Sánta Gergőnek, a fiatal Drakulát játszó szólótáncosnak és Zsuráfszkynak, az öreg Drakulának úgy megoldaniuk egymás leváltását, hogy azt a néző ne vegye csaknem minden esetben észre. Előbbi persze vámpírológiai kérdés, ki hogyan értelmezi a hagyományt, az viszont már kevésbé, hogy mennyire szimpatikus, amikor a rendező címszerepet oszt saját magára (lásd még: színház, játékos-edzők a fociban stb.).


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

De vissza a történethez: a második felvonásban végig bál van, nem tudjuk, miért (az elején volt farsangi alakoskodás, de hol maradnak a falusiak?), majd megérkeznek a falusi legények (élükön a magyar menyasszonyát vesztett, deli román legény Raduval, ennél píszíbb nem lehet), és lekarózzák Drakulát, aki a legvégén meg is jelenik előttünk öregen, hogy kétségünk se legyen, túlélte. Ez barátok közt is, mondhatni, sovány sztori. Nincs sem időbeli, sem dramaturgiai íve, nincsenek különösebben emlékezetes karakterek. De látványos, na.

Úgy tűnik, a táncszínház, a táncjáték értelmezése meglehetősen furcsa ma Magyarországon.

Nem a tánc által akarnak a nézőknek elmesélni valamit, hanem jobb esetben van egy történet, és mellette, alatta, aláfestésnek, illusztráció gyanánt a táncos betétek. Holott talán nem attól lesz valami táncszínház, hogy van benne tánc. A Drakula utolsó táncában a tánc nem viszi tovább a mégoly soványka sztorit sem: hosszan és elnyújtottan komplett, 5-10 perces koreográfiákat látunk, majd következik egy új jelenet. A tánc kifejező ereje, történetbírása nem méretik meg, mint például a balett esetében. Persze kérdés: a néptánc egyáltalán alkalmas-e erre? Vagy: kinek szól egy ilyen előadás? A fellépők hozzátartozóinak? A néptáncot kedvelő laikusoknak? A külföldnek? A nemlétező néptánckritikusi szakmának? A néptáncos közegnek, a táncházmozgalomnak? A többi koreográfusnak? Ki tudja?


Forrás: Facebook / Magyar Nemzeti Táncegyüttes

Végül pedig álljon itt még két jellemző momentum az előadás befejezéséről. Az egyik, amikor nagytotálban megkapjuk, ahogyan az örömtánc Drakula sírja felett gond nélkül átfolyik a legközhelyesebb mezőségi fináléössztáncba („most kell tapsolni!”), a másik pedig, hogy amikor már harmadjára jött újra ugyanez, s a zenekar is a színen állt, szegények a felvételről bejátszott finálédallamok kezdéséről kétszer is lemaradtak – de utána böcsülettel utolérték a zenét és imitálták a zenélést, nevetve.

Az előadás alcíme: tánc-szín-játék. Ez így pontos. Táncolnak benne. Vannak színházi elemek, némi színészi alakítás. S a harmadik komponens is rendben van, az egész az, egy nagy játék. Csakhogy egy játéknak általában tétje is van. Ennek nincs.

Pál Sándor Attila

 

Vincze Zsuzsa – Zsuráfszky Zoltán: Drakula utolsó tánca. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2016. július 8.-9. 21:00.