Drága kirúgott barátaim!

Megérne-e egy Henri Bergson-hosszúságú tanulmányt a Forte Társulat A te országod című előadása? Nagy eséllyel igen, mert a szegedi Thealter Fesztivál egyik legerősebb és legkomplexebb előadását láthatta a közönség – és ki számolta, hányszor tapsoltuk őket vissza? (A harmadik etap után én mindenesetre feladtam.) Már a választás is eredeti, persze, az eddigi Forte-alapanyagokhoz képest egyáltalán nem meglepő, hogy egy ennyire ellentmondásos író művéhez nyúltak. Tar Sándor tapasztalatból ír a munkásbrigádok életéről, és a novelláiból Keresztury Tibor által megalkotott szöveg már-már görög drámai elemeket is tartalmazott azon túl, hogy esszenciális magyar sajátosságainkkal is szembenézhettünk. Horváth Csaba intelligens színházi ember, ez süt a legkisebb gesztusból és megmozdulásból, az ő darabjaiban nincs olyan, hogy felesleges mozdulat (még ha nincs is mindegyiknek különös jelentősége),

egyszerű, de stílusos megoldásokkal operál.

Már a Forte A mi utcánk című előadásában is egyértelmű volt, hogy a Tar-novellák és a társulat különösen jó párost alkotnak. A te országod azonban leheletnyire összefűzi ezeket az írásokat, úgy, hogy egy nagy tablót kapjunk a magyar közelmúlt e kaotikus időszakából.


Fotó: Révész Róbert

Ha úgy vesszük, a káosz már a keresztünkké lett, hiszen nem is nagyon lehet igazán felhőtlen, nyugodt időszakról beszélni a huszadik századi magyar történelmet illetően. A hetvenes években kezdődő történetben Sipos (Krisztik Csaba), a párthű munkásőr és valamennyi gyári munkás lába alól egyszer csak kicsúszik a talaj, gyakorlatilag pár nap alatt tönkremegy és megszűnik minden. Bár Sipos életeseményei adják a darab fő szálát, számos érdekes mellékszál is adódik még hozzá. A nem meglepően komplexusos roma fiú (Novkov Máté), a roppant szerethető, fiatal, fogyatékos gyári munkás (Pallag Márton), aki gúny tárgyává válik, a fiatalságát visszaidéző, sajátos humorú asszony (Földeáki Nóra), aki óvszertől kezdve a feles pálinkáig mindennel szolgálni tud, ami kicsit is felvidítja a monotonitásba és kilátástalanságba süppedt munkásokat. Mindez azonban köddé válik, amint Sipos kilépni kényszerül ebből a világból, ahol nem keresett ugyan sokat, de mégis volt pénze, szállása, elfoglaltsága, hogy aztán mi is vele tarthassunk faluja nihiljébe és lelkének legmélyebb szintjére. Tar keserű iróniája lehengerlő, és a darab is apellál arra, hogy

aki tud magán nevetni, az rossz ember nem lehet.

Mi az előadás során magunkat, országunk feltépett sebeit nevettük ki, és milyen jólesett. Nem azért, mert aztán kilépve a fülledt utcára legyinthetünk, hogy milyen jó, hogy ennek már vége, hanem mert tudjuk jól, hogy folytatódik valami más, aminek a felén sem vagyunk még túl. A kiábrándultság, sok esetben sajnos a halálvágy, de még a kommunikációnk stílusa sem sokat változott a nyolcvanas évek óta.


Fotó: Révész Róbert

Sipos élete minél tovább halad, annál rosszabb; a feleségéhez annyi köze van, mint ahhoz a plasztikcsőhöz, melyet a szereplők egymáshoz dobálnak; a fiával épphogy egymásra találnak, el is veszítik egymást, persze, nem csak fizikai értelemben. Az előadás leginkább szívszorító pillanatainak egyike, amikor tudatosul bennünk, nézőkben is, hogy ők érzelmileg sosem fognak egymásra hangolódni, sosem számíthatnak majd egymásra, még akkor sem, amikor úgy tűnik, csak egymás szövetségeseiként létezhetnek ezen a furcsa Magyarországon.

Hogy mi ennek az oka? Nem tudni. Az előadás során aztán az a kérdés is elhangzott, hogy: Ki lopta el mindenünket? Senki – jött a válasz, jobb híján. Ez a párbeszéd, ha nem is magyarázza, de közelebb visz a magyarok többnyire indokolatlan bizalmatlanságához, hogy mindenkiben felelőst keresnek, holott a válasz sokszor csak az, hogy senki nem lopta el, egyszerűen így alakult –

és ez a legvérfagyasztóbb.

Nem tudunk ellene mit tenni, de az is biztos, hogy a Sipos-féle alternatíva sem hozhat hosszú távon fejlődést. Az ivás ugyan ideig-óráig feledtetheti vélt és valós fájdalmait, de a jövőt tekintve megfoszthatja attól a maradék akaraterejétől is, amely adott esteben kihúzhatná őt problémáinak sűrű, ragacsos mocsarából. Persze, nem lehet rá haragudni. Van az a pillanat mindenki életében, amikor látja a másikon, hogy legyen az bármilyen romboló hatású tevékenység, neki épp arra van szüksége. Így nézzük Sipost, ezzel a csendes fájdalommal, hadd őrjöngjön.


Fotó: Révész Róbert

A darabban kiemelkedő alakítást nyújt még Andrássy Máté, aki hihetetlen természetességgel képes hozni a nett hivatalnokot, a felvágott nyelvű dolgozót és a kocsmában öngyilkosságról könnyeden diskuráló polgárt, valamint Kurta Niké, aki amellett, hogy borzongatóan szépen énekel, hol szomorú szemű, Julie Christie-féle szépségként cikázik a színpadon, hol pedig kendővel hátragyűrt hajú, karcos hangú Vaskor Lídiaként parádézik.

Korkép és kórkép egyben az előadás, és ebből a szempontból külön szerencsés, ha ilyen energiájú közönséggel találkozik, mint most, hiszen szinte mindenki egyszerre bólogatott, amikor súlyos kérdésekre légüres válasz jött a szereplőktől – mert ilyen ez, nincsenek mindig megnyugtató válaszok. Ahogyan Tar Sándor hősei, úgy mi, a nézők is megpróbálunk a magunk vonatára felugrani, mert abban, amiben vagyunk, maradni nem akarunk. A távozás viszont nehéz, főleg, ha kifakultunk már belülről, és a lábunk is ólommá lesz hirtelen.

Tóth Emese

Képek az előadásról: