Csömör a semmitől

A legcifrább álmok néznek ki úgy, mint a Szegedi Kortárs Balett legújabb darabja, az Abszurdia. Mintha sok parányi Klaus Maria Brandauer-féle Mephisto ugrálna a színpadon Dave Fleischer animációját, a Minnie the Moocher jeleneteit idézve.

A produkció több, egymástól független etűdből áll, és mindegyiknek konkrét tanulsága is van, hol derűs, hol pesszimista felhanggal. Mindegyik etűdben az egyén kerül ugyan előtérbe, ám ez olyan metódusban működik, mint a „kacsa vagy nyúl”-probléma: ki melyiket látja? Bár a szemnek általában egy vagy két karakter volt megkülönböztethető, a csoportot is érdemes volt figyelni ezekben a jelenetekben.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online. További képek galériánkban

Az etűdök témái többek közt az esélyegyenlőség, a szerelem, az ehhez tartozó intim szféra és annak semmibe vétele, a bürokrácia, a hatalom, valamint a haladás és az esélyteremtés voltak. Mindegyiknek viszonylag átlagos feloldása volt, de nem is feltétlen az a cél, hogy a kivétellel szembesüljünk, mert lássuk be, sajnos az a ritkább. Azzal szembesülni a színpadon, amivel amúgy is gyakran találkozunk, talán

kijózanítóbb és kevésbé patetikus.

Az előadást az a fricska teszi kellemesen borzongató rémálommá, mely szerint Abszurdia szinte semmiben nem tér el a valóságtól, csupán annyiban, hogy neonosabb, vegytisztább és John Pawson-osabb, mint az, amelyben mi élünk. A futurisztikus jövőben ugyanúgy fogunk tehát cselekedni, mint most, csak épp már senki nem különbözik majd egymástól, egyformán, fehéren? Ezek azok az elemek, művészi koncepciók, amelyek ezt a rémálmot felejthetetlenné teszik. A díszlet és a jelmez (Bianca Imelda Jeremias) ritkán passzol így egymáshoz, elsőre borzasztóan soknak és kaotikusnak tűnik, néhol pedig túlságosan is adekvátnak hatnak a fehér, kopasz fejek és a csupa fehér díszlet, ám ez a kezdetben zavaró tényező egy idő után átvált egy teljesen egyértelműen működő szimbólumrendszerbe. Ráadásul a fehér díszletben használt fényeffektek egyáltalán nem túlzóak, ha úgy tetszik, nem lopják a show-t, holott a látványos fénytechnika sok esetben a színházi előadások Norma Desmond-ja.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online. További képek galériánkban

Juronics Tamás munkája a koreográfiában is remekül felelget arra az abszurdiai káoszra, amelybe eleinte kissé belefájdul a fejünk. A hol egyszerre, hol hirtelen diszharmonikusan, Alfred Schnittke egészen dinamikus, a különböző állapotokhoz passzoló zenéjére mozgó táncosok tablója igencsak stílusos. Még az avatatlan szemnek is feltűnik, mennyire nehéz is nem egyformán mozogni, rutin ide vagy oda.

Jótékony húzás volt homogénné tenni a szereplőket,

hiszen majdnem mindegy, hogy a kihipózott Abszurdiában történő példázatok kivel történnek, a fókuszpont az ember maga. Ha az alakok különböznek is némely epizódban, csak nagyon apró változtatást lehet észrevenni (műanyag orr és szemüveg, kalap, korona s hasonlók). Külön kiemelném azt a már-már népmesei súllyal bíró etűdöt, amelyben az egyik szereplő a székekből kezdett építeni valamit. Hogy mit, az teljesen mindegy ebben a kontextusban, az a legjobb benne, hogy vehető akár szó szerint, akár átvitt értelemben is, és a két értelmezésnek nem feltétlen lesz egyforma konklúziója. Ez tehát az a részlet, amely a többivel szemben több variációban értelmezhető. Az előtte látott példázatokból legerősebben az sütött, hogy az egyén porszem csupán, akit ellehetetlenítenek, és itt is megfigyelhetjük ezt a jelenséget, amikor széthordják a szék-építményt, ám ebben a jelenetben akad egy lényeges különbség is: aki elhordta az előző székeit, annak az építményét is szétszedi valaki, majd pedig azét a valakiét is szétszedi valaki. A látottak hibátlanul teszik próbára a néző azon képességét, hogy képes-e az általánostól a speciálisig és fordítva tekinteni egy ilyen történésre.


Fotó: Hájer Viktor / Memória Online. További képek galériánkban

Az Abszurdia, címéhez hűen, de némileg meg is hazudtolva azt, nem csak és kizárólag abszurd helyzetekkel áll elő, hanem nagyon is ismerős, bosszantó problémákat vet fel, amelyeket így, együtt látva

engem is elkapott a csömör,

akárcsak az egyik figurát a színpadon. A csömör a semmitől, attól az ürességtől, amelyet a tetteknek vagy legalább a tettek lehetőségeinek kellene betölteniük. Nem vagyunk tökéletesek, mégis a tökéletességet várjuk, holott a tökéletlen is bőven elég lenne, ha egy fölénk hatalmasodó, gyönyörű díszletfához hasonlóan mások irreális elvárásai, szubjektív értékítéletei nem mérgeznék meg minden igyekezetünket.

Tóth Emese