Csak egy sóhaj a refrénből

Mintha tollpiheként ereszkednénk alá a pesti madártávlatból, ám a fekete-fehér háztetőket és lombkoronákat követően a földszinten nem a buszt váró Forrest Gump, hanem csak egy szakadt csöves fogad minket, aki aztán kisvártatva elkezd követni az utcán két virágos mintás magas sarkú cipőt, illetve az azokban tipegő, ugyancsak virágos mintás nyári ruhát viselő, vélhetően rég nem látott lányát.

Ezekkel a képekkel indul a Kiscsillag legújabb videóklipje, melyet a Bújócska című számukhoz készítettek, és amelynek csupán azért lőttük le imént a családi viszonyra vonatkozó végpoénját, mert titokban

már a klip elején elkezdtünk imádkozni a forgatókönyvet szállító Lovasi Andráshoz és Földes Eszterhez,

hogy mégse legyen ennyire kiszámítható a történet, hogy mégse ez legyen a vége. De ez lesz.

Mindig kérdés persze, hogy az alkotók milyen célközönséggel számolnak, bennünk mindenesetre egy közel harmincas női és egy hatvanas férfi főszereplő láttán valahogy nem az merül fel először, hogy a boldog emlékű, ám parányit pedofil környezetismeret-tanár fog ismét felbukkanni a hajdani kisdiákja életében. És ez a megérzésünk végül helyénvalónak bizonyul, mert az alapszituáció itt is például a Párizs, Texasból, a Mocsokváros utcáin-ból vagy újabban akár a Time Out of Mind-ból hasonlóképpen ismert hajléktalan apa találkozása lesz a tőle elidegenedett gyermekével.

Az a tény pedig, hogy ezt az apa-lánya kapcsolatot a Kiscsillag-klip csupán a végén igyekszik felfedni, még nem jelenti azt, hogy a kisfilm közben nem árulja el magát – akár szándékoltan is. A két alak közötti, egykor szoros köteléket ugyanis érzékletesen és szépen eltalált, egymásra rímelő képekkel vázolja fel a klip a szám második verzéje alatt, míg a felülnézetből láttatott, az úttesten egymás felé tartó két zebra két külön igénybevétele (1:04 és 1:53) kiválóan vetíti előre a hamarosan bekövetkező találkozást.


Földes Eszter és a zuhany. Forrás: Facebook / Kiscsillag

Géczy Dávid idén áprilisban nyert díjat a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a Zeneakadémia 40 másodperces imázsfilmjével, és nyilván egy videóklip rendezőjeként is rövid snittekkel, egyszerű és karakteres eszközökkel kell történetet mesélnie – ahogyan ez a Bújócska esetében is többnyire sikerült. Külön megemlítendő fogás az utcán evő hajléktalan mellett a kukán szaglászó, ázott egér megjelenítése, aki egyébként maga is a bújócska nagymestere (1:30), illetve a kávé körül repkedő darázs bevágása (1:51), akit a lány is talán csak a snitt leges-legvégén vesz észre.

A kamerát különben is kölcsönös szerelem fűzi Földes Eszterhez, ez teljesen nyilvánvaló akkor is, mikor a reggeli kávéját issza, és akkor is, amikor párnára hajtja a fejét. Mayer Zoltánnak, a többszörös Aranyszem-díjas operatőrnek persze meglehetősen nagy rutinja van a műfaj terén, csupán az utóbbi néhány évben is többtucatnyi videóklip köthető a nevéhez – és a lista most egy igazán szépen elvégzett munkával bővül. (A rendező és az operatőr egyébként nem először dolgozik együtt zenés klipben, ám Kullai Tímea A szíved suttog című dalát és az ahhoz készült, kissé nehezen feldolgozható videót csak zárójelben merjük linkelni.)

A már említett fullánk az elapátlanodott lányba végül akkor látszódik belefúródni, amikor az ajtaján egy számára ismeretlen hajléktalan kopogtat. És

ha valami meglepő a sztoriban, akkor az ez a momentum,

tudniillik, hogy nem ismeri fel a saját apját – ráadásul kisebb dulakodást eredményez, ahogyan megpróbálja kilökdösni a lakásból. Sajnos az ajtótaszigálások közepette egy meglehetősen mafla közhely is a padlóra puffan egy elszakadt gyöngysor képében (2:17), ráadásul eléggé elnyújtottan, kár érte.


Aki bújt, aki nem. Forrás: Facebook / Kiscsillag

A kétségbeesett lány végül sikeresen bezárkózik az egyik szobába, mire az eddig rejtőzködő apa nem kezdi el tisztázni a dolgot, nem kezd el a saját lányának az ajtón keresztül bemutatkozni, hogy aztán a boldog egymásra borulásban nyugvópontjára érjen a szituáció, ehelyett inkább egykedvűen birtokba veszi a lakást. Olyan ez, mintha loncsos énjei közül az apaszerep hirtelen ismét elbújt volna valahová, és a hajléktalan ember eddig rejtőzködő igényei kerekedtek volna felül: leöblíti az arcát, alaposan kezet mos, lenyír valamennyit a szakállából, majd sztoikus nyugalommal megvárja, hogy kiérjenek az időközben felhívott rendőrök.

Tízből kilenc ember ilyenkor biztosan képbe hozta volna a jól szituált lányát, ez az egy azonban nem így tett. Forgatókönyvi hiányosság volna? Meglehet. Mindenesetre Varga Tamásnak maradéktalanul elhiszünk bármit, még a legkevésbé életszerű reakciót is, annyira magától értetődően csinálja. Megkockáztatjuk: ő a produkció legerősebb eleme,

a leginkább húsba vágó és egyszerre a legfinomabb mimikával és gesztusokkal, amit egy ilyen szerepben, egy ilyen terjedelmű felvételben csak elművelni lehet.

És ha már a szerepről volt szó, Varga Tamást a rendezők sorra találják meg az ilyen boglyas figurákkal, újabban már klipekben is, mint a Bogoz szintén idei, Nekem így jó című videójánál. Ott ugyan csupán néhány snitt erejéig láthatjuk Vargát, így az mindenképpen a Bújócska storyboardjának dicséretére szól, hogy hagyja őt kibontakozni.

De haladjunk tovább a cselekménnyel (mert nem mindegy, hogy a storyboard-ból végül egy bored story lesz-e vagy sem), megjönnek a rendőrök, megmarkolják, földre küldik, megbilincselik a betolakodót, úgy, ahogy kell. A rendőri intézkedés egyik pillanatát, konkrétan a földre vitelt 3:01-nél egyébként kifejezetten boldogan figyeltük, gyönyörűen visszarímel ugyanis 1:39-re.

A lelkes hatóság viszont nem kellően körültekintő, mert a két közeg az eljárás során lever a falról egy bekeretezett képet. Ebben a klipben a padlóra azonban csupa rossz fogás hull, ez esetben egy közös apa-lánya fotó, melyet a szobából végre előmerészkedő lány meglátván a földön hirtelen elgondolkodik. Majd meglát egy másik képet a lakás egyik kitüntetett falán, és valahára leesik neki a tantusz. Közhelyes ez is, mondhatnánk, „ócska bújócska”, de a közhelyek sorolása közben elbizonytalanodunk.

Mert ha a dalszöveget is a forgatókönyv részének tekintjük (miért ne tekintenénk annak?), akkor majdnem ekkora klisébe botlunk, nagyjából itt: „és rohannánk egymás felé egy tisztáson át”. Amíg viszont a hasonlóan frázisszagú Lovasi-szövegek

az esetek csaknem száz százalékában megdicsőülnek az önirónia glóriája alatt,

addig a Bújócska hasonló rendezői megoldásai közt biztosan gyengébb a megtérülési ráta.

Eszter tehát végül mégis felismeri hagyatékát, és a saját apjukra tékozló leányként zsarut hívók zavartságával lesiet a rendőrautóhoz, hogy egy büdös szó nélkül, egy szimpla, bár kissé még nehezen kisajtolt mosollyal közölje az apjával, hogy hiányzott neki. Földes Eszterért már régóta rajongunk hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, és színészként ebben a klipben is hozza a tőle elvárható kötelezőt. Ám Varga Tamástól úgy Isten igazából csak most bolondultunk meg, amiért kitörölhetetlen pillanatot szerzett egy csöves apaként, egy rendőrautóban vesztegelve, ahogy a semmibe mosolygott pusztán amiatt, hogy felismerte őt a lánya (3:51). Igen, történetesen egy videóklipben.

A Kiscsillag legújabb videója tehát egy nagyon erős narratívával dolgozik, nagyon rátolja a hangsúlyt a történetre, olyannyira, hogy a dalszöveg többször vérre menő bújócskát játszik a képpel. Az eseményekre koncentrálva olykor kissé nehezen fogjuk fel, hogy miről is szól a dal, pedig nem olyan bonyolult ez az egész. Az én időnkénti rejtettségéről szól, a társadalmi örvényekben hosszabb időre elmerülő életekről szól, a szeretetvágyról, az önmagunkra ébredésről és az elkeseredett önmagunk pozícionálásának nehézségeiről szól. Ezek azok az első ránézésre nüansznyi, ám annál összetettebb problémakörök, amelyek Lovasinak és a Kiscsillagnak is igazán jól állnak. Hogy csak látszólag tét nélküli a történet.


Egy hajléktalan háziállata. Forrás: Facebook / Kiscsillag

De jut eszünkbe, a videóklip is talán csak látszólag tét nélküli. Talán csak látszólag nem vállal semmit a forgatókönyvíró páros, és

talán csak látszólag nem vállalja a tétet

a rendező sem. Mert ha szóról szóra elhisszük a történteket, akkor az esetenként közhelyek mögé bújt mondanivalóból elénk tárul egy olyan hús-vér lány, aki valóban elfelejtette a saját apját, és egy olyan hús-vér apa, aki valóban nem megy el a végsőkig a lánya szeretetéért. És ha egy pillanatra magunkba nézünk, akkor ezeket az egymás elidegenedését kölcsönösen elősegítő hús-vér alakokat: jól ismerjük. Ezzel együtt valamelyest megnyugtató volna, ha a klip ezt a felismerést (vagy egy bármilyen másfajta felismerést) nemcsak a bizonytalan sejtetések, de az értelmezést támogató alkotói eszközök megizmosításával is elősegítené. Vagy mindegy lenne?

A folyamatos ambivalencia közepette ugyanis egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy már tizenvalahanyadjára nézzük végig a klipet, és hogy mintha most már csupán a mindennel kritikus énünk játszana velünk bújócskát. A legnagyobb valószínűséggel ezen a ponton hátra kellene lépni kettőt, és messzebbről nézni az egészet, és

elfelejteni egy pár percre egy videóklip sutaságait,

és venni egy akkora sóhajt, mint amekkorát a refrén vesz a Bújócskában minden alkalommal, és hátradőlni, és beállni abba a sorba, melyet a cirka három hét alatt összegyűlt 46 000 megtekintés jelent, és kimondani, amit a legelején is ki kellett volna mondani: végül is jó, hogy van ez a klip.

Molnár H. Magor

 

Kiscsillag: Bújócska