Chicago, CEU, Ceauşescu

Vasárnap délután egyike voltam annak a hatvan-nyolcvanezer embernek, akik úgy döntöttek, hogy utcára vonulva próbálják meggyőzni a köztársasági elnököt arról, hogy a Lex CEU gúnynevet viselő törvénymódosítást ne írja alá. Kicsivel öt előtt már az Erzsébet-hídon is tömeg hömpölygött, MKKP-kitűzős, CEU- és EU-zászlós, nemzeti színű blokkokban. Időbe telt egyáltalán a hivatalos gyülekezőhely, a Várkert Bazár környékére érni, ahol már el-el lehetett csípni néhány megjegyzést arról, hogy

Svájcban valószínűleg a tüntetések is pontosabban kezdődnek,

vagy hogy Soros György bizonyosan elrabolta a felszólalókat. Pedig a felszólalók még megvoltak, időben és a helyükön, csak ez hozzánk, középtájra már csupán taps formájában jutott el.

Aztán elindultunk, kék „VÉTÓ” felirat árnyékában szendergő kisbabástul, biciklistül, egyetemistástul, kiskutyástul, öregurastul. A végeláthatatlan embertömeget néhol transzparensek tarkították, „Stadiont a várba is! Sok a suli!” vagy „Nemzeti fantomkonzultáció” felirattal. Egy dobszóra táncoló Pikachu mellett a tábla azt hirdette, hogy „a tudástól nem kell félni.” A hatalmas „Civil vagyok, magyar vagyok, szabad vagyok” transzparens után egy erősítőkkel felszerelt, picinyke partyblokkba keveredtem, ahol felcsendült a „Freedom”, pár méter múlva pedig folytatódott a főként csendes, csevegős, szolid vonulás. Néha egy-egy, Áder Jánost helyes döntésre biztató szellemes rigmus került elő, melyet hálás taps követett. A „szabad ország, szabad egyetem” mottó is csak a CEU épületéhez érve erősödött fel. A Kossuth térre érve pedig már boldog hitetlenséggel bámultam, hogy egy több tízezres tömeg ennyire kulturáltan nyilvánít véleményt.


MTI Fotó: Marjai János

Mikor Rodics Katalin, a GreenPeace képviselője arról beszélt, hogy a civil szervezetek mennyit tesznek Magyarországért – a hajléktalanok segítésével, a környezet védelmével, a családon belüli erőszak ellen folytatott küzdelemmel –, megszólított valaki. Azt a kérdést intézték felém, hogy értek-e angolul. Szerencsére igen, így beszédbe elegyedtünk. Az ötvenes-hatvanas éveiben járó úr azt tudakolta, hogy miről is szól a tüntetés. Megkérdeztem, hogy mennyit tud a magyar politikai helyzetről, mennyire kell messziről kezdeni a helyzet felvázolását. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy limitáltak az ismeretei. Aztán hozzátette, hogy tíz hetet tölt itt a feleségével, akinek a szülei magyarok (az nem derült ki, hogy a feleség milyen nemzetiségű saját vagy a férj bevallása szerint). Az anyós és após a második világháború után emigrált Ausztriába, az asszony már ott született. A pár egyébként Chicago környékéről érkezett, és hamarosan csatlakoznak hozzájuk a gyerekek is, hogy kicsit ismerkedjenek a pesti rokonokkal, akik szerencsére nagyrészt szintén elég jól bánnak az angollal.

Ezután én is belefogtam a mondandómba, röviden felvázoltam a CEU-t ellehetetlenítő törvénymódosítást, újdonsült amerikai ismerősömnek összefoglaltam dióhéjban, amit az egyetemről tudni érdemes. Aztán kérésére lefordítottam néhány transzparenst is, amelyek kapcsán azt is el kellett magyarázni, hogy a civil szervezetek hogyan is kerülnek a képbe, és hogy az országban újabban milyen ütemben zajlik a törvényalkotás. Rájöttem, hogy a másik kontinensről érkező úriember számára talán legbiztosabb támpontot nyújtó nevet majdnem elfelejtettem megemlíteni. És tényleg,

George Soros továbblendítette a rögtönzött eszmecserét.

Megtudtam, hogy tüntetőbarátom nem különösebben kedveli Soros Györgyöt, mert neki inkább a republikánusok felé húz a szíve, nem híve a liberalizmusnak. De ő őszintén örül annak, ha az említett úr Magyarországgal tényleg jót tesz. És egyébként is, ez a liberalizmus olyan sokjelentésű szó. Lehet szigorúan pártpolitikai kontextusban értelmezni, és még akkor is országról országra mást jelent, vagy lehet tágabb értelmében, a véleményszabadság felől megközelíteni. Ez utóbbival pedig ki ne értene egyet.

Következő kérdése viszont zavarba ejtett: azt szerette volna megtudni, hogy Orbán Viktornak mi problémája van a Közép-európai Egyetemmel és a civil szervezetekkel. Körbenéztem a nyolcvanezresre saccolt, civilizáltan demonstráló tömeg általam belátható szegletén, és bár meglehet, hogy csak én kerültem szerencsésen békés közegbe, de nem értettem, hogy mi lehet bárkinek is a problémája ezekkel az emberekkel. Márpedig az alig két hete benyújtott, majd április 4-én megszavazott törvénymódosítás pont ezt, az intelligensen tiltakozó, párbeszédre buzdító, átgondolt kritikát megfogalmazó közeget támadja. Mert azokat az intézményeket igyekszik ellehetetleníteni, amelyek az efféle, előremutató, az ország javát szem előtt tartó hozzáállást elősegítik; az egymás nézőpontját (akár egy demonstráció hevében is) tiszteletben tartani képes, konstruktív vitára hajlandó generációt próbálják kinevelni. Aztán eszembe jutott a Lánchíd előtt olvasott felirat, „a tudástól nem kell félni”.


MTI Fotó: Marjai János

A közös elmélkedés közepette a szervezők bejelentették a hivatalos demonstráció végét, így további kellemes budapesti tartózkodást kívántam a mellém keveredett úriembernek, és elváltak útjaink. Hogy ő hogyan folytatta a magyar politikai helyzet feltérképezését, azt már nem tudom, én viszont másnap az ELTE BTK által szervezett beszélgetésen kötöttem ki. A CEU melletti kiállás jegyében az önhatalmú rendszerek működéséről, szabadságról, nyelvi tiszteletről szólaltatták meg Dragomán Györgyöt a Trefort-kertben. Szó esett a romániai és magyarországi rendszerváltás közti különbségekről, valamint arról, hogy hol és mennyire sajátította ki a kormánypropaganda a nyelvet, s hogy határon innen miért kell(ett) visszaszerezni azt, határon túl pedig miért nem. Az aktuális problémákkal kapcsolatban rövid tanács viszont csak közönségkérdésre érkezett. Dragomán György szerint az egyik legnagyobb probléma az, hogy a felek nem hallgatják meg egymást, mert

csak azt látják, hogy ki beszél, így nem érdekes az, hogy mit mond.

A megoldás mégis az, hogy meg kell próbálni kommunikálni, ha szükséges, akkor újra és újra, még ha ehhez sok idő és türelem is kell.


MTI Fotó: Marjai János

Nagyjából ekkortájt adhatták ki a hivatalos közleményt, hogy Áder János köztársasági elnök aláírta a gyorsított eljárásban elfogadott törvényt, rövidre zárva az esetleges párbeszéd lehetőségét. Valószínűleg még ezen információ hiányában érkezett Dragomán György félvicces visszacsatolása a román tüntetési szokásokra: a Ceaușescu-rezsim, ha véleménynyilvánításra nem is tanította az embereket, utcára vonulásra annál inkább. Az állandó, diktatúrát dicsőítő, kötelező parádézás közben könnyű volt elsajátítani a gyülekezést és a hangos skandálást, ami hasznos tudásnak bizonyul, ha nehezen elfogadható (mondjuk, korrupciót pártoló) törvények visszavonását kell elérni.

Már csak az a kérdés, hogy milyen hangnem a célravezető, ha az ember nemcsak beszélni, hanem beszélgetni is szeretne – főleg, ha az elnököket továbbra is a szelektív hallás jellemzi.

Balogh Réka